1777. október 18-án született az Odera menti Frankfurtban. Előkelő, de elszegényedett porosz nemesi családból származott, felmenői többnyire katonatisztek voltak. Kleist, bár viszolygott a militarista légkörtől, szenvedélyes, lelkialkatától távol állt a katonás fegyelem, szintén tiszti pályára lépett. Hét „elvesztegetett, értékes évet" töltött a hadseregben, amelynek szigorát némiképp enyhítette, hogy katonatársai között volt néhány irodalombarát, akikkel amolyan önképzőköri formában költészetről, filozófiáról is értekezhetett. 1799-ben azonban végleg elege lett, lemondott hadnagyi rangjáról és beiratkozott a frankfurti egyetemre, ahol filozófiát és matematikát hallgatott. Az egyetemen Kant írásaival találkozva rádöbbent, hogy nincs abszolút érvényű megismerés, s ebbe nem tudott beletörődni. Tanulmányai végeztével egy darabig az ismerős családoknál házitanítóskodott, így ismerkedett meg élete nagy szerelmével, Wilhelmine von Zegnével. A nőt először magával ragadta a művelt és szenvedélyes ifjú, ám miután látta, hogy Kleist nem tudja biztosítani számára a polgári életformát, szakított vele.

A szakítás megviselte Kleistet, aki előbb Párizsba, majd Svájcba utazott felejteni. Itt írta meg 1803-ban első művét, A Schroffenstein család című tragédiát. Párizsban jelentkezett a francia hadseregbe, de elutasították, ezért Kelet-Poroszországba ment. 1805-ben Königsbergben megpályázott egy köztisztviselői állást a kincstári uradalmak igazgatásánál, de a képzési idő alatt felmondott, s Drezdába utazott, hogy folytassa írói munkáját. Itt a franciák - Napóleon az úr a német városban - kémkedés vádjával letartóztatták, s hat hónapra börtönbe zárták, ekkor készítette el Moliere Amphitryonjának átdolgozását. Szabadulása után Drezdában egy költőkből, festőkből, műpártolókból álló kör tagja lett, folytatta szertelen, bohém életét: hol napokig csak írt, hol meg csak hevert szobájában. Szinte állandóan szerelmes volt, ám a rossz nyelvek szerint soha életében nem volt testi kapcsolata nővel.

1808 különösen termékeny év volt Kleist életében: megjelent mitológiai tárgyú sorstragédiája, a Penthesilea, megírta a Heilbronni Katica avagy a tűzpróba című drámáját, amelyet sorra bemutattak a bécsi, grazi és a bambergi színházak. Ugyanebben az évben Goethe közbenjárására és rendezői útmutatásai szerint Weimarban színre vitték Az eltört korsó című vígjátékát, amelyet ma is az egyik legjobb klasszikus német vígjátékként tartanak számon, akkor azonban csúfosan megbukott. Ugyancsak 1808 vége felé a valaha franciabarát Kleist megírta a Hermann csatája című drámáját, melyben a németség Napóleon-ellenes összefogására szólított fel.

1809-ben Berlinbe költözött, ahol filozófus barátjával, Adam Müllerrel megalapította a Berliner Abendblatter című lapot, amely hat hónap múlva megszűnt. Ezzel Kleist is elvesztette egyetlen biztos anyagi forrását, s életének utolsó éveiben nyomorognia kellett. Egyre fokozódó magánya és szegénysége ellenére tovább dolgozott, ekkor írta meg prózai műveit, köztük egyik remekművét, a Kohlhaas Mihályt, amelynek két kiváló magyar feldolgozása is készült az 1970-es években: Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszélése és Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámája.

Élete utolsó évében írta meg legkiforrottabb darabját, a Homburg hercege című történelmi drámát, amelyet csak tíz évvel halála után, 1821-ben adtak ki. Az anyagi nehézségek, a depressziós időszakok, az el nem ismertség végleg kiábrándították az életből. Ekkor ismerkedett meg egy gyógyíthatatlan rákos beteg nővel, Henriette Vogellal, aki rábeszélte az írót, hogy kövessenek el együtt öngyilkosságot. 1811. november 21-én a Berlin melletti Wannsee partján Kleist mellbe lőtte Henriettet, majd szájába vette a pisztolyt, s végzett magával is.

Irodalomtörténeti szempontból Kleist megítélése nem egyértelmű: akadnak, akik a klasszicizmus és a romantika közti átmenethez sorolják, ugyanakkor vannak művészetének a realizmust előlegező vonásai is. Az azonban biztos, hogy életében nem ismerték fel írói nagyságát, művei nem arattak nagy sikert, írói teljesítményét csak a XX. században kezdték méltányolni. Dosztojevszkijhez hasonlították, ősét látta benne Kafka és az expresszionizmus, tanulmányt írt róla Thomas Mann, Stefan Zweig és Aragon, darabjait pedig napjainkban is gyakran műsorukra tűzik a színházak.
(Sarudi Ágnes)