Mindig viták voltak a megítélésével, amit leginkább ő gerjesztett azzal, hogy írt, őszintén, tolakodó személyességgel, önmagát áldozatnak megélve. Önsajnálata határtalan volt, a sírba vitte. Élete összefojt írásai hőseivel, belekeverte magát menthetetlenül műveibe, egymásrautaltságuk időtlenné vált. Eggyé lett azzal amit leírt. .. de nem kell ez már! Felejtsük el!

Alkotó és alkohol az irodalomban

Beszélgetés Németh Attila pszichiáterrel

Kiről szólhat az alábbi korrajz, amit Kolozsváron, a Karolina Országos Kórházban, a Magyar Királyi Tudományegyetem Ideg- és Elmegyógyintézeti Klinikáján vettek föl?
1909. június 29-én (?) 32 éves református vallású férfi, a diagnózisa: neuroszténia akvizita (alkoholizmus). Anyai nagyanyjának testvére elmebeteg, anyai nagybátyja alkoholista volt. Hatvan-hetven szál cigarettát szív naponta, sokat éjjelezik, és két éve veronálon él. Továbbá, ha kiengedik, szellemi munkára csak alkohol fogyasztása után képes. Ez az illető Ady Endre volt. Egy hónapot feküdt a klinikán, az orvosok véleménye szerint sokat javult. De mit mond a beteg? Így írt Lédának bent fekvésének harmadik hetében: "Ami az én állapotomat illeti, sokat javult, bár tele vagyok félelemmel, még attól is félek, és nem minden ok nélkül, hogyha ebből nem, de a zsenimből kigyógyulok. Nem tudok, s nincs kedvem írni."
Ez itt az egyik alapvető kérdés, hogy tudnak-e alkotni a zsenik az alkohol, vagy egyéb ajzószerek nélkül?
Igen. Azt gondolom, mindenképp ugyanazért használják ezeket a cikkeket, hogy stimulálják magukat. Van, aki a szorongását, van, aki a depresszióját oldja ilyen módon. Az illető lehet tehetséges, s lehet egy átlagember, de mindkettőnél éppúgy kialakulhat a függőség, csak a tehetséges emberből az alkohol okozta stimuláció esetleg jobb műveket hoz ki, mint amire egyébként képes lenne. Olyannyira igaz lehet ez, hogy egy évvel később Ferenczi, a legnagyobb magyar anoresztikus elutasította, hogy kezelje Ady Endrét, és szó szerint azért, mert zseninek tartotta, és azt mondta, hogy a kezelés nem biztos, hogy segít. Lehet, hogy jobban lesz egészségileg, pszichésen, de nincs kizárva, hogy az alkotóerejét rontaná a kezelés. De hangsúlyozom, Adyt nem tartjuk alkoholfüggőnek.
Hát azért Csinszka naplójából ismerjük, hogy micsoda őrjöngéseket csapott, amikor nem volt otthon bor, meg amikor Csinszka vizezte, meg kiöntötte eleinte. Ennek ellenére nagyivó volt, az egészségét károsította, de nem volt olyan értelemben függő, hogy delíriuma vagy komoly elvonási tünetei lettek volna. A két végén égette a gyertyát, kábítószerezett, és morfint is használt, és mindig hangsúlyozta, hogy ez csak egy kaland, az alkohol az igazi.
Mámor kell mindenáron, bor vagy csók adja, mindegy, ő mind a kettőt kipróbálta, bizonyos értelemben mind a kettőre ráfizetett. Talán az a legérdekesebb, hogy Ady az alkohol hatására lett ilyen. Két fajtájú mámora van a bornak. Az első olyan, mint akárkié, kitüzesít bennünket, és nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszaka végi, hajnali alvás, furcsa sok ébredéssel. És amikor alkonyul, egyszerre csak bárhol is járunk, nyugtalanul maradó agyunkat-szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művészi érzés. Hangsúlyozom, ez az érzés másnap este jön. A legnagyobb emberi érzékenység ez a szinte legnagyobb titkokat is kiadó egy vagy két óra, ehhez nincs köze az alkoholmérgezésnek, a mámornak. Ez az idegek perverz bűvészmutatványa. Azt gondolom, hogy ezt csak ilyen zseniális művészek tudják megélni.
És nincs egyedül a magyar irodalomban. Ön Adyról, a Cholnoky-fivérekről, és Hajnóczyról beszélt.
Nem véletlen, hogy így válogattam össze, mert mint említettem, Adyt csak egy nagyivónak tartom, aki sokfajta addikciónak hódolt, de teljes életet élt. Ellentéte, egy másik zseniális író, Hajnóczy Péter, aki 39 éves korában halt meg, és egyértelműen az alkohol, az alkoholizmus szövődményeivel.
Ő volt az, aki nem tudott létezni alkohol nélkül, de hát azt hiszem, hogy neki az egész élete magyarázat, ő egy súlyosan szorongó, identitászavarban szenvedő ember volt kezdetektől fogva.
Pontosan így van. Pszichológiailag meg lehet érteni Hajnóczy Péternek ezt a szomorú karrierjét, ugyanis lányanya szülte, születés után örökbe adták, anyjával egyszer találkozott 14 éves korában, és az anyja jóformán meg sem puszilta, és annyit sem mondott neki hogy.
...Isten hozott, ellenben szemrehányást tett neki, amiért nem törődik vele.
Így van. Ugyanakkor sokáig titkolták, hogy ő egy örökbefogadott gyermek. A másik identitászavar, hogy a Martinovics-féle, magyar jakobinus összeesküvés egyik legendás alakja volt Hajnóczy József...
Hajnóczy Péter pedig azt hitte, hogy az ő leszármazottja.
Nem hitte, ő tudta, hogy nem, ennek ellenére beleélte magát, hogy akár lehetne is. A halál kilovagolt Perzsiából című, az írónak az elismertséget meghozó kisregényben szerepelt is az a bizonyos a H. nevű híres ős. Akit apjának hitt, meghalt, amikor ő 17 éves volt, és ekkor tudja meg, hogy ő csak a nevelőapja volt. A nevelőanyjával nem volt jó a kapcsolata. Otthagyta a gimnáziumot is, elköltözött, próbált önálló életet élni, sok mindennel próbálkozott, a kukásságtól kezdve a fűtő-segédségig. És valahogy az a rettenetes helyzet, a sok szorongás kihozta azt, hogy ő képes írni. Persze az írásból ő nem nagyon élt meg, kijött belőle az alkoholizmus, és függő lett. Írásainak a zöme az alkoholról szólt, és olyan hitelesen, hogy magyar irodalomban szinte egyedülálló, ahogy ő a delíriumot leírja. És ezt csak egy olyan ember tudja leírni így, aki valóban átélte. Hallgassuk csak.
"Jöhetnek a rémképek, gyújtott a cigarettára, de most már csakugyan félt tőlük. Mindenesetre kissé reszkető, hideg, nyirkos ujjai közé szorította a tollát, lejegyezendő a rémképeket, amelyek nem késlekedtek megjelenni előtte. Először egy prémgalléros, rezzenéstelen tekintetű vénasszonyt látott, régimódi kalapján fekete papírrózsa. Végül a halott várost látta. Nemcsak látta, ott bolyongott a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak labirintusában. A férfi valahogy tudta, hogy az ismeretlen várost valaha a perzsák lakták, és egy háború 130 évvel ezelőtt pusztította el.
De valami azt súgta, soha át nem jut a halott városon. Ott botladozik majd a sárga falak között, míg összeesik, és meghal. A férfi ott ült az íróasztalánál, egész testéről patakokban folyt a veríték. Delírium trémens?!" Ez az! Ez a delírium tremens, ezek a vizuális, vagy látási hallucinációk, amelyek félelmet keltenek; ez mindenképpen egy életveszélyes állapot. És ezt ő ennyire hitelesen leírta. Sőt! Az alkoholista motivációját, gondolkodását is ki lehet olvasni ebből a regényből. És talán érdemes ezt a másik idézetet is elmondani: "Igen, a spirálfüzete lesz a bizonyíték a felesége előtt is, hogy munka közben tört rá a betegség. Elvégre az iszákosság az ő esetében a munka által van. Minden valamire való író részeges volt, és ha éppen nem írt, ivott, mint a gödény". Csak kapásból, a példa és az önigazolás végett fölemlít néhány nevet: Vörösmarty, Ady, Krúdy, a morfinista Csáth Géza, és a legkedvesebb magyar írója, Cholnoky László. Neki ő volt a példaképe. Többek között az a döbbenetes, hogy Cholnoky Lászlót nagyon kevesen ismerik. Félelmetes, Hajnóczy hogy ráérzett az igazi sorstársra, aki leginkább közel állt hozzá. Aki a legkeményebb alkoholista volt.
Meg lehet érteni Hajnóczy Pétert, aki 1960-1980 között írta műveit. Ez egy nagyon sajátos időszaka a magyar történelemnek. Az ember szabadságra, őszinteségre, nyitottságra vágyott, de abban a korban egy ilyen művész ember nem élhette ki magát. Részben erre is vezethető vissza alkoholizmusa. Hogy is ír erről naplójegyzeteiben? "Alkoholizmusom egyben sajátos világnézet is, politika és vallásos meggyőződés, némi öngúnnyal fűszerezendő keveréke. Egyetlen őszintén átélt szenvedést ismerek, a részegséget, melyet kétségbeesett könyörgéssel Istennek ajánlottam föl."

Azt, hogy ő miként gondolkodott a világról, nem véletlen. Elkülönítő címmel, a Valóságban jelent meg a 70-es években egy nagyon nagy hatású műve, riport- szociográfia egy elmeszociális otthonról, konkrétan a szentgotthárdi intézetben tapasztalt tragikus helyzetről.
Az érdekesség az, hogy ennek volt egy nagyon komoly szimbolikus üzenete. Nem a főorvos vezeti az osztályt, hanem a gondnok. Rendkívül szigorúak a szabályok, amit abszolút nem az egészség védelmében, az egészségügy érdekében hoztak, hanem a rend kedvéért. És ezt az üzenetet a hatalom meg is érezte, ezért a mű elkészülte után, 2-3 év múlva engedték csak megjelentetni, akkor, amikor Szentgotthárdon már rendet csináltak, leváltották a gondnokot, és már nem volt aktuális mondanivalója az írásnak. Ennek ellenére ez a riport óriási hatású volt, és a Hajnóczy Péter neve bekerült a köztudatba. Akinek ezt követően A halál kilovagolt Perzsiából című műve átütő sikert aratott, a könyvhét legsikeresebb könyve lett, de ne felejtsük el, hogy ez 1979-ben történt, két évvel a halála előtt. A dicsősség, az elismerés már csak az élete végére jutott. 1981. augusztus 7-én halt meg. Az utolsó mű, amin dolgozott, de nem fejezte be, az a Last train volt, az utolsó vonat, melynek a szereplői halottak voltak. Ebből egy idézet maradt meg: "A halál nemcsak soha meg nem hal, hanem még aludni is nyitott szemmel alszik". Azt gondolom, hogy ez arra utal, hogy valamit nagyon megérzett, megérezte, hogy meg fog halni. Ez az utolsó írása, valóban az utolsó művének készült.
A depresszió meg az alkoholizmus mellett még egy csomó fóbiája volt.
Nem mert közlekedni egyedül az utcán, nem mert fölszállni a tömegközlekedési eszközökre. "Az a legrosszabb, hogy nem mehet a felesége elé, mivel az után, a hónapokig tartó részegség után, amikor többek közt kölnit és borotválkozó szert ivott, képtelen volt elviselni a nyílt térséget. Az utcán úgy érezte magát, mint aki bármelyik percben elájulhat, meghalhat. Szédült, remegett, és akkor nyugodott meg ismét, ha falakkal határolt helységben tartózkodott." Ez az agora-fóbia tökéletes leírása.
Olyan tökéletesen írja le egy alkoholista minden szenvedését, kínját, gyöngeségét, próbálkozásait arra, hogy leszokjon - akár tananyag is lehetne a pszichiáterek, a szenvedélybetegekkel foglalkozók számára.
Tökéletes esettanulmány, sőt, hogyha egy szenvedélybeteg elolvassa, akkor biztos azt mondja, hogy igen, ugyanezt érzem én. "A férfi megpróbált valamennyit megőrizni a rémképeiből, amelyeket talán egy írásban felhasználhat. Töltött a poharába, de csak a fröccs felét itta meg, azzal áltatva magát, hogy képes az önmérsékletre, és nem fog berúgni, mire hazajön a felesége." Aztán később: ".most már mindenképpen berúgok - gondolta, de holnap semmiképp nem töltök rá, és beveszem az Anticolt". Ez az ígérgetés nagyon jellemző az alkoholbetegekre.
Azt mondta, hogy mennyire magára ismerne egy alkoholista. Próbálkoznak-e ilyesmivel, hogy alkoholbetegeknek, szenvedélybetegeknek ilyen felismertető részleteket olvasnak?
Igen. Van a szenvedélybetegeknek egy olyan kezelési metódusa, amelyet Minnesota modellnek hívnak. Ezt Amerikában találták ki, aminek része a kötelező könyvek elolvasása, és kötelező filmek megtekintése. Ebben vannak szépirodalmi művek is, és van az alkoholbetegek egyesületének, az Anonim Alkoholistáknak egy összegyűjtött válogatása, amelyben betegek beszélnek a saját alkoholizmusukról, kudarcaikról. Ez az a bizonyos nagy könyv, ami az ilyen kezeléseknél a betegeknek kötelező irodalom.
És segít ez nekik? Azzal, hogy valami kifejeződik, amit ők nem tudnak esetleg szavakba foglalni, ez közelebb viszi őket, hogy el tudjanak bánni azzal a dologgal?
Mindenképpen, mert egyrészt jobban megértik a betegségüket, másrészt pedig tudnak valakihez viszonyítani, hogy lám, ő is ugyanezt érezte. A harmadik, hogy azért ott láthatnak sikeres karriereket is, hogy valaki ki tudott mászni a gödörből. Arról van szó, hogy ismerjük meg önmagunkat, betegségünket, a hibáinkat, a kudarcainkat, hogy tudjunk túljutni. Ha egy erősebb, érettebb személyiség kialakul, az segíthet abban, hogy egy orvosilag előírt absztinencia tartós maradjon.
És ez, ahogy mondani szoktuk, katarzis élményt is jelenthet, ha ennyire rezonál valami az ő saját átélésükkel, vagy érzéseikkel. Így van. Mindenképpen ad egy pluszt. Van, akinél ez egy katartikus élmény, van, akinél csak egy "aha"-élmény, de mindenképpen segít. A betegekkel való kapcsolatát mennyire befolyásolják az ilyen irodalmi élmények? Jobban megérti ezek által őket?
Abszolút. Én azt szoktam mondani, hogy a szakmát, a pszichiátriát a betegtől tanultam, meg könyvekből, szépirodalomból, és hiteles személyektől. Az alkoholról nem tud egy absztinens beszélni, nem is ír; az ír, aki benne volt, és belülről ismeri a problémát.
Előadásában volt egy gyönyörű József Attila idézet. Ő nem volt alkoholista.
József Attila nem volt alkoholista, és engem is meglepett, hogy ő írt az alkoholról egy verset, és amiben megremegtető sorok vannak. Ő valamit mégis csak jól megérzett. Az életének lehetett olyan időszaka, amikor keményen ihatott, 1923-ban írta a verset, ez azt jelenti, hogy 18 évesen. Ez a részlet így szól: "Mert az alkohol kopjás fiatal gerincemet / a nyomorúság abroncsává görbíti (...) / erős kezemmel remegéssé bomlok". És az utolsó sor egészen fantasztikus. Ő nyilván ismerte az alkohol hatását, de nem volt alkoholista. Én úgy gondolom, hogy azt át kellett élnie, és szerintem a legtöbb embernek megvolt a maga részegség-élménye, az alkohollal való kapcsolata, csak éppenséggel nem mindenki költő, meg nem mindenki író.

Akkor térjünk rá a Cholnoky-fivérekre, akik közül volt, aki képes volt az absztinenciára, és volt, aki nem.
A Cholnoky család az egészen fantasztikus volt! Pokoljáró Cholnokyaknak hívták őket. Négy fivérről van szó, három híres lett, és ebből kettő alkoholista, egy absztinens marad, a negyedikről semmit nem tudunk, ő orvos volt. Hogyha a Szondi-féle pszichoanalitikus irányzatból indulunk ki, akkor nem véletlen a pályaválasztás. Az egyik egy segítő foglalkozás, a másik pedig belemegy az élet sűrűjébe és a művészetért az alkoholizmussal fizet. A harmadik út pedig az, hogy az alkohol iránti vágyat elfordítja egy egészen más irányba, ami ad ugyanakkora örömet, vagy még nagyobbat, mint az alkohol adott volna, de ez egy pozitív, egy konstruktív kiélési mód. Mindenesetre az apa sem érdektelen. Az idősebb Cholnoky László főjegyző volt Veszprémben. Egy extravagáns ember, a társaság központja, aki nagyivó volt, nőzött, élte az életet, és mellesleg Dumas és Verne regényeket fordított. Tehát szinte kortárs francia irodalmat. Benne is volt vala86 Hajnóczy mi irodalmi véna. A legidősebb fiú, Viktor volt a család szeme fénye, fantasztikusan tehetséges ember. Mindenki azt várta, hogy ő követi az apját, esetleg még nagyobb karriert fog befutni, de a jogi tanulmányokat nem fejezi be. Elhatározza, hogy író lesz, újságíró. Nem nagyon utazott, Anglia volt a legmesszebb, ahova eljutott. De mégis, a távoli tájakról csodálatos kaland-novellákat írt, amiben természetesen mélyebb mondanivaló bújt meg, mert benne volt a depresszió.
Hangulatzavarai lehettek?
Hangulatzavarai is voltak. De a szépség, a szabadság, a kaland iránti vágy volt a központi motívum, amelyeket ő megrajzolt, és persze ivott. Azt mondta, hogy egyetlen szenvedély van, ami nem lealáz, hanem felemel, és ez az ivás. Negyvennégy éves korában halt meg. Szepesi Attila, aki írt a Cholnoky fivérekről, úgy fogalmazott, hogy "aki örökké szembe masírozik a pusztulással, tudnia kell, hogy előbb utóbb belebotlik". Cholnoky Jenő is elkezdte az alkoholista karriert, de hirtelen megállt; ő is távoli tájakba volt szerelmes, földrajztudós lett, és sokat utazott.
Vajon hogyan alakul a sorsa, ha a bátyja is tudott volna utazni?
Ez nagyon nagy kérdés. Azt hiszem, másfelé vitte volna az élet, ha meg is tudja valósítani, amit fantáziában élt meg. Az anekdota szerint, amikor Cholnoky Jenő hazajött Kínából és beszámolt az ottani történelmi eseményekről, ez egy nagyon érdekes beszámoló volt, de amikor ugyanezt elvonatkoztatva Cholnoky Viktor átírta a saját képére, az páratlanul nagy olvasmányélményt jelentett. Holott ő sohasem járt ott. Cholnoky Jenő munkamániás lett. Egész életét arra tette föl, hogy kutasson. Rengeteget publikált, és a Magyar Tudományos Akadémiának a levelező tagjává választották, de benne is volt írói véna. Írt egy színdarabot 1912-ben, aztán az élete vége felé, 70 éves korában megjelent Kőrösi Csoma Sándorról egy regénye. 1942-ben összefoglalta az utazásait, élményeit és kalandjait is egy könyvben.

És volt a harmadik fiú, László, a kicsi, aki a háttérben maradt. Őtőle már nem is vártak túl sokat, ő sem fejezte be a jogi tanulmányait, helyette a bátyára, Viktorra nézett fel. Őt tartotta mesterének. Ő is újságíró lett, de ő még rosszabb körülmények között élt, dolgozott, és neki még inkább, még hamarabb az ital maradt, úgy, hogy az egész élete az alkoholhoz kötődött. Ő is írja, hogy egyetlen vezérfonal az alkohollal folytatott reménytelen küzdelem, és egyetlen témája a műveinek az alkoholizálás.Ő hozta be a magyar nyelvbe a "cikázás" szót, ami arról szólt, hogy kocsmától kocsmáig ment, egyikből a másikba; a kocsmárosokat meg méregkeverőnek nevezte. Ugyanakkor nem tudott e nélkül élni, akkor is ivott, amikor már nem volt pénze.Akocsmárosnék látták el alkohollal dugiba. Ő hihetetlen szegénységben élt, és nyomorban fejezte be az életét, és ezért is lett öngyilkos, mert minden összecsapott a feje fölött. A műveiben egyértelműen az alkohol a vezérfonal. Fantasztikus szimbólumai vannak. Két legnagyobb műve, ami megmaradt, a Venton éjszakája, és Prikk mennyei útja, mind a kettőben alkoholista a főhős. A kritikusok is elfogadták, hogy Cholnoky Lászlónál mélyebben még soha senki nem tudta leírni, hogy az alkohol menyire rombolja a belső személyiséget. És ugyanúgy, ahogyan Hajnóczy, ő is előre vetítette a saját halálát. Cholnoky László a Prikk mennyei útja című művében szinte megjövendöli, hogy ő sem természetes halállal fog meghalni, akárcsak könyve főhőse. "Prikk a ligeti karneválon vásárolt egy hatalmas mézeskalács szívet, tükörrel a közepén." Prikk megérzi, hogy ebben a kavalkádban kell kilépni az életből. Szinte szakrális játszadozás, ahogyan fölakasztja magát. És a tükörből, amit az utolsó pillanatban is magához szorít, kiröpül egy hófehér sirály.
Az apában még csak nyomokban van, a két gyerekben pedig kijön a tehetség, csak ennek nagy ára van, alkoholisták lesznek. Az a nagy kérdés, ha ezt orvosi szemmel nézzük, hogy muszáj volt-e ennek együtt föllépni, olyan nem lehetett volna, hogy csak az egyik érvényesül? Mondjuk csak a tehetség, és az alkoholizmus nem jön elő. Úgy gondolom, hogy aki művészeti pályára lép, annak nagyon nehéz ezt a hajlamot elfojtani magában. Az szinte automatikusan társul, míg aki tudós pályára lép, ott könnyebb elfojtani ezt a dolgot.

Cholnoky Jenő, aki genetikailag ugyanúgy hordozhatta ezt a hajlamot, azért tudott megszabadulni az alkoholtól, mert az őt a munkájában nem segítette, nem stimulálta, nem ösztönözte, sőt egyértelműen gátolta kutatói, tudósi munkáját. De ugyanolyan szenvedéllyel csinálta ő is a saját dolgát, mint ahogyan Cholnoky Viktor meg a László írt, vagy írni akart. Hajnóczy Péter autodidakta volt, és mégis rá tudott találni ezekre a példákra. Az, hogy Vörösmartyt, Adyt megtalálta, természetes, de az szinte hihetetlen, ahogy Hajnóczy Cholnoky Lászlót is, aki egyáltalán nem volt ismert, és akit nem kaptak föl, sőt, halála után majdhogynem feledésbe merült. Hogy mégis a 60-as években Hajnóczy Péter felfedezte, és legközelebbi társának érezte, azt hiszem nem véletlen. A két - az alkoholfüggőségre egyaránt hajlamos - lelki alkat rendkívül hasonló volt.

Esti Judit    www.argus.hu