A múlt beszédes lenyomatai.
Az élet hangtalan zenéje a temető, csend-dal, néma álom és önkívület. Ami itt van, annak mindennek jelentősége VOLT! Az életnek az egyetlen része, amit nem ismerhetünk. Ez egy bezárt könyv, amit meg nem ismerünk. Csak a színeit, az őszi sárgáját, a tavaszi haragoszöld árnyalatait, s a csendjét amely úgy vesz körül, mint egy néma zivatar.
Itt már csendesek egyszerre a lármás emberek is, a suttogás kiáltássá lesz, minden összeborzong és feljajdul. Csak a föld él, amely halottakat altat, kik dacosan az életről álmodnak. A temető mélyebb, elevenebb, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul.
Csalogatja magához azokat a magányos sétálókat, akiknek nincs halottjuk és mégis ide jönnek, végzetesen, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Míg itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor kiballagunk a kapun és bezáródnak mögöttünk a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek, és a márványangyalok. A büszke és feszes márványangyalok is karjukra engedik szelíd fejüket és ők is, ők is sírnak.
A bánat édes mézét köpüli a temető. Megigéz a végtelenség bűvölete. Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik... Kosztolányi szavaival legyen mondva