Kevés olyan fejezete van az orvostudománynak, amelynek annyi meg nem értéssel kellett volna megküzdenie, mint a pszichoanalizisnek. Mielőtt rátérnék tulajdonképeni feladatomra, a pszichoanalizis anyagának és módszerének rövid ismertetésére, célszerű lesz, ha e nagyon elterjedt tévedések néhányát helyreigazítom.

1. A pszichoterápiának ezt az ágát csak félig vagy alig ismerők szájából, illetőleg tollából gyakran kicsúszik az az állítás, hogy „a pszichoanalizis mindent a szexualitással magyaráz”, hogy „a pszichoanalizis minden kóros idegállapotot a szexualitásra vezet vissza”, vagy „a lelki élet minden egyéb tényezőjét elhanyagolva, a lélek megnyilvánulásait a nemiségre, mint alapösztönre, vezeti vissza”, stb. stb.

Ezen állítások tévességére, rosszindulatból vagy akaratlanul hibás voltára, nem lehet elégszer figyelmeztetnünk az olvasót. Tény, hogy a lélekelemzés tanusága szerint, a nemi élet, úgy az egészséges, mint a beteg ember lelki világában, sokkal nagyobb szerepet játszik, mint eddig hitték; az is igaz, hogy épen a neurózisok és pszichózisok terén a nemiség döntő befolyása még jelentékenyebb, viszont tény az is, hogy Freud már Breuerrel együtt megírt első e tárgyú művében (1896), még inkább pedig azután kiadott önálló dolgozataiban, nem győzte ismételni, hogy az indulatelfojtás, amire a neurózisok jelentékeny részének tünetei visszavezethetők, mindenkor küzdelem eredménye, amely a két biológiai alapösztön: az egoizmus és az erotizmus között zajlik le.

Nem igaz tehát, hogy a pszichoanalizis mindent a szexualitásra vezet vissza, hiszen épen azt vallja, hogy az elfojtó erő, amely a nemi irányú törekvéseket háttérbe, esetleg a tudat alá szorítja, s így a tünetképződés egyik főmotivuma, nem nemi, hanem önös természetű. A fejlődés során, főleg a kulturális nevelés hatása alatt, a társadalom követelményeire való tekintetek, amelyek első sorban egoisztikusak, késztetik az embert „társadalomképtelen” nemi ösztöneinek, illetőleg ez ösztön ilyen megnyilvánulásainak elfojtására.

Hogy a pszichoanalizis az elfojtó, kulturális erőkkel kevesebbet foglalkozott, mint az elfojtott nemiekkel, annak több oka van. Az egyik a kulturtendenciák közismert, külön bizonyításra nem szoruló volta, amely éles ellentétben állt azzal az elhanyagoltatással, amelyben a nemi ösztönök felőli ismereteink nemcsak az emberiség részéről általában, hanem még tudományos oldalról is, részesültek. A szexualitás igazi fejlődéstanának rekonstrukciója e szerint sokkal több dolgot adott a lélekelemzésnek, főleg eleinte, mint az önös-ösztöné, amelyet úgy a biológia, mint a szociológia egyoldaluan és az igazság rovására annyira hangsulyozott.

A másik ok, amely a nemiségnek analitikus részről történt előtérbe tolását okozta, az volt, hogy a lélekelemző vizsgálat első tárgyai: a hiszteria és a kényszerneurózis, par excellence szexuális neurózisoknak bizonyultak. A hiszteriás és a kényszerbeteg, mihelyt megtanulja alkalmazni a pszichoanalizis módszerét, a szabad gondolattársítást: olyan tömegét produkálja a félre nem ismerhetően szexuális színezetű, lappangó gondolattartalomnak, hogy elvakultság kellett volna ahhoz, hogy e bántalmak szexuálpatológikus természetét tagadjuk, vagy körmönfont spekulációkkal egoisztikus ösztönrezdülések fennhatósága alá csempésszük.

Mindenesetre jegyezzük meg magunknak, hogy a lélekelemzés „panszexuálisztikus” voltáról elterjesztett állítások, amelyek alkalmasak volnának arra, hogy e tant az elfogulatlan kutató szemében népszerűtlenné, további vizsgálódásra alkalmatlanná tegyék, nem fedik a tényeket. A pszichoanalizis ugyanis, ellentétben egyes szkizmatikusok konstrukcióival, akik egyoldaluan libidinózus, vagy egyoldalun egoisztikus ösztönökre próbálják felépíteni egész lelki világunkat, hű maradt eredeti feltevéséhez, amely itt is, úgy mint az élettani működések terén mindenütt, a két főösztönnek, az ön- és fajfentartás ösztönének közrehatását, helyenként egymással való küzdését, látja.

2. Szoros összefüggésben áll az előbbi tévedéssel egy második, amely úgy hangzik, hogy a lélekelemzés a nemi ösztönöket „felszabadítja”, „rászabadítja a társadalomra” és ezzel az egyén és a társadalom erkölcseire káros lehet. Tagadhatatlan, hogy akad orvos, aki a lélekelemzés legelemibb tanításait félredobva, képes a nála jelentkező idegbeteg nemi világába durván beleavatkozni, sőt esetleg a beteget azzal a „jó tanáccsal” ereszteni útnak, hogy „élje ki a nemiségét”, „házasodjék meg”, „menjen férjhez”, „tartson szeretőt”, stb. stb. Eleve kijelenthetjük azonban, hogy akik így cselekszenek, azoknak nincs joguk magukat pszichonalitikusoknak nevezni. Mert a lélekelemző jól tudja, hogy a neurózisok nemi motivumai e módszer helyes, óvatos alkalmazása mellett csak lassanként, jórészt önmaguktól bontakoznak ki, és hogy a testi szexualitásra vonatkozó minden utasítás teljesen hatástalan, míg a páciens nemiségének lelki oldala, a pszichoszexualitás, rendbehozva nincs. Szóval a lélekelemző orvos, főleg eleinte, keveset foglalkozik a páciens szexualitásának testi megnyilvánulásaival. Inkább csak tudomásul veszi, amit a betegtől hall, mert tudja, hogy ha lelki világának alaposabb ismerete nélkül utasításokat ad neki, valósággal műhibát követ el. Ezért nevezte el Freud módszerének ilyen tanulatlan elferdítőit „vad analitikusoknak”; de egyuttal közölte azt a tapasztalatát is, hogy a lélekelemzésnek még a kontárjai is kevesebbet árthatnak az emberiségnek, mint egy-egy ügyetlen sebész. A neurótikusok ugyanis finom ösztönnel megérzik az ilyen eljárás célszerűtlenségét és csakhamar kivonják magukat a „vad analitikus” további kezelése alól.

3. Még orvosok között is sokan akadnak, akik azt hiszik, hogy a lélekelemzés a szuggesztió módszerével dolgozik. Pedig amit fentebb állítottam arról, hogy a lélekelemző orvos nem igen ad a nemi életre vonatkozó utasításokat, azt bátran mondhatjuk az utasításokról általában.

A pszichoanalitikus nagyon sokáig megelégszik azzal, hogy kutasson és tájékozódjék. Már pedig mi volna nagyobb akadálya az igazság felkutatásának, mintha a betegben eleve bizonyos várakozásokat ébresztenénk? Ezt a szakavatott lélekelemző nem is teszi, sőt szándékosan tartózkodik azoktól a biztató, megnyugtató, szeretetteljes érdeklődést színlelő kijelentésektől, amelyek az eddigi pszichoterápia fegyvertárában oly nagy szerepet játszottak. Ellentétben a hipnotikus és éberszuggesztiós gyógymódoknál uralkodó eljárásokkal, amelyek hol a nyájasság, hol a szigor megvesztegető vagy lenyügöző eszközeivel, vagy a biztos gyógyulás határozott igérésével igyekeznek célt érni: a pszichoanalitikus a gyógyulásnak legfeljebb a lehetőségét ígéri betegének, amint hogy jó lelkiismerettel mást egyetlen orvos sem tehet. Hozzáteszi még, hogy a sikerhez a beteg részéről sok türelem, az orvosi kutatással való szorgalmas együttműködés szükséges. Viszont bátran kijelentheti, hogy ahol ezek a feltételek adva vannak, ott a pszichoanalizissel, ha talán nem is kápráztató, de mindenesetre gyökeres, a beteg egyéniségét a jövő rázkódtatásokkal szemben sokkal jobban megvédő gyógyítás érhető el.

Más kérdés, hogy az eddigi pszichoterápiában szokásos „szuggesztió” és a között a beállítás között, amelyet a pszichoanalizis alatt álló beteg mutat orvosával szemben, elméletileg nem mutatható-e ki analógia? Épen a pszichoanalitikus kutatásnak sikerült az orvos s a paciens közti viszonylatban, sőt a tanító és tanítvány, az apa és fiú közti viszonylatban is, azokat az érzelmi momentumokat kimutatni, amelyek nélkül a sikeres együttműködés lehetetlen. Ám, míg a szuggesztiónál az orvos egész törekvése arra irányul, hogy ezt a hatóerőt: az ő tekintélyét, a paciens hiszékenységét és ragaszkodását fenntartsa és erősítse, addig a lélekelemzés csak ideig-óráig tűri el e tényezők szereplését és nem fejezi be a kezelést anélkül, hogy az orvosra való indulatáttétel e jelenségeit, amelyeket a szuggesztió gondosan ápol és kímél, fokozatosan le ne leplezze, meg ne semmisítse.

A pszichoanalizisnél a beteg köteles mindent őszintén elmondani, még azokat a gondolatait is, amelyek orvosára nézve bántók vagy sértők. Képzelhető-e nagyobb ellentét, mint az ilyen eljárás és az olyan között, amely, mint a szuggesztió és a hipnózis, a betegtől vak hitet és kritikájának teljes kikapcsolását követeli?

4. Felhangzott itt-ott az a téves vélemény is, hogy a lélekelemzés nem olyan gyógyító módszer, amelyet akármelyik orvos megtanulhatna, hanem valami olyan művészet-fajta, amely veleszületett képességek nélkül elsajátíthatatlan. Nos, tagadhatatlan, hogy több kilátása van a lélekelemzés terén sikerek elérésére annak, akinek már természeténél fogva meg van a hajlama és képessége arra, hogy lelki problémáknak mélyére hatoljon. De vajjon nem áll-e ugyanez a sebészre és a belgyógyászra vonatkozólag is? Nincsenek-e köztük is szakmájuknak valóságos művészei, akik utólérhetetlen finom érzékkel észlelnek és cselekszenek? Ámde, valamint a sebészeti és belgyógyászati geniuszok létezése nem lehet érv amellett, hogy belgyógyászatot és sebészetet csak ily kivételes tehetségek tanuljanak, úgy a lélekelemzés sem követel alkalmazójától feltétlenül zsenialitást. Ma már a pszichoanalizisnek meg van a maga pontosan körülírt módszere és technikája, amelyet (ha könyvből nem is) minden józanul gondolkozó orvos elsajátíthat.

5. A legelterjedtebb tévedések közé tartozik a Breuer-Freud-féle kathartikus gyógyeljárás összetévesztése a modern pszichoanalizissel és az a hiedelem, hogy a lélekelemzés keresztülvitele ma is hipnotikus állapotban történik. Ennek az ellenkezője igaz. A pszichoanalizis szabályszerű keresztülviteléhez – mint azt még részletesebben ki fogom fejteni – épen a páciensnek teljesen éber állapota, befolyástól mentes ítélőképessége elkerülhetetlenül szükséges, míg a katharzis, amelyből a lélekelemzés annakidején kifejlődött, valóban abban állott, hogy a hipnózisba ejtett páciens emlékezőtehetségének túlfínomultságát használták ki bizonyos megrázkódtató, de elfelejtett események felidézésére, a felidézett emlékekhez fűződő indulatok „lereagálására”. Ezek szerint nem pszichoanalitikus az, aki kutatásait, illetve gyógykezeléseit máskép, mint a szabad eszmetársitás módszerével és a beteg éber lelkiállapotában végzi.

6. Ugyancsak túlhaladott álláspont a kathartikus eljárás alapjául szolgáló az az elmélet is, amely a neurózisok keletkezésének okát csupán lelki rázkódtatásokban, pszicho-traumákban kereste és nem vette még kellőképen figyelembe az alkati tényezőket. Az elmúlt 15-20 év kutatásai meghozták a neurózisok kóroktanának ezt a mellőzhetetlen kiegészítését is és talán célszerű, ha éppen a lelki konstituciónak és az ösztönélet két főirányzatának fejlődéstörténetével kezdjük meg e rövid ismertetést.

A lélekelemzés álláspontja szerint nincsen az egyéni fejlődésnek olyan fázisa, amely maradandó nyomokat ne hagyna vissza; nincsen egyetlen sem, amelybe az egyén kóros körülmények között vissza nem eshetne. Visszaesési folyamatra, regresszióra, különösen hajlamosítanak azok a fejlődési fázisok, amelyek veleszületetten, vagy külső okok erősítő hatása folytán rögzítődési pontokat jelentenek. Így történhetik azután, hogy ugyanazon trauma hatása alatt, pl. vasúti szerencsétlenségnél, az egyik ember hiszteriában, a másik hipochondriában, a harmadik talán dementiára emlékeztető tünetekben fog megbetegedni. A neurózismegválasztás tehát lényegében attól függ, milyen hajlamosító rögzítődési pontok élnek a balesetet szenvedett egyén lelkében. Ha tehát az egyes neurótikus kórformák mibenlétét meg akarjuk érteni, kénytelenek vagyunk legalább a két főösztönnek fejlődési szakait szemügyre venni.

A pszichoanalizis nem riad vissza attól a feltevéstől, hogy az egyén fejlődésének pszichikus gyökerei is visszanyúlnak a legkorábbi évek emlékeihez, sőt magának a születésnek és az intrauterin életnek mnemikus benyomásaihoz is. Feltételez már a magzatban is bizonyos, talán alsóbbrendű, az állatéhoz hasonló közérzetet, és azt, összehasonlítva a születés rázkódtatásával és az élet küzdelmeivel, szubjektíve oly kielégítően nyugalmasnak képzeli, amely az ősi állapotba való regressziós törekvést indokolttá teszi. Az alvás, az öntudatlanság, az ájulás sok esetét vezeti vissza a lélekelemzés a külvilág kínjaitól való menekülésen kívül arra a törekvésre, amely az anyaméhen belüli állapotot igyekszik reprodukálni. Maga a születési trauma, a mechanikus, keringési, lélekzési és hőmérséki viszonyok hirtelen megváltozása, összes kísérő jelenségeivel együtt, példaképévé válik minden későbbi szorongásnak. Az a mindenhatósági érzés viszont, amely különösen elmebetegségek esetében oly gyakran mutatkozik, talán csak visszaidéződése a minden jóval ellátott magzat abszolút gondtalanságának.

A csecsemő környezete eleinte hiánytalanul teljesíti a gyermek valamennyi, igaz, hogy még szerény mértékű kívánságait, „szinte a szeméről olvassa le”. Nagyon valószínű, hogy itt keresendő a prototipusa némely elmebeteg azon érzéki csalódásának, amely őket képzeletükben mágiára, hallucinációs vágy teljesítésére képesíti. A csecsemő itt jelzett mindenhatóságát a környezet csakhamar bizonyos feltételekhez köti; a gyermeknek bizonyos taglejtésekkel kell kívánságait jeleznie. A vágyteljesülés e korszakára esik vissza a lélekelemzés tanuságai szerint a konverziós hiszteriában szenvedő beteg.

A taglejtéseket a kívánságoknak tagolt beszédben szavakkal való jelzése, mintegy a mágikus szavak és gondolatok korszaka váltja fel. És ez az az állapot, amelyre a kényszerneurózisban szenvedő beteg kórosan regrediál.

Az én fejlődésének eddig jelzett fázisai valószínűleg egyéni megismétlődései az emberi kulturtörténet két jelentőséges korszakának, az animisztikus, illetőleg religiózus korszaknak. Az animizmus az ént állítja a mindenség kellős közepébe. A religiozitás lemond ugyan az egyén centrális hatalmáról, de csak azért, hogy azokat másokra, hatalmasabbakra, istenségekre ruházza, akik minden kívánságát teljesítik, ha bizonyos mágikus szavak és gesztusok ritusait betartja.

Minél komplikáltabbakká válnak a gyermek igényei, annál több feltételhez köttetik azok teljesülése. Végül is kénytelen a fejlődő emberi sarj nemcsak a külvilág realitását és saját énjének parányi voltát elismerni, hanem fokozatosan annak is tudatára jutni, hogy az emberi akarat is mindenben alá van vetve az okság törvényének. A valósági elv uralmának kezdetét jelenti ez, s ez csak azon az áron válik lehetségessé, hogy az ember bizonyos képességeket és tulajdonságokat, amelyeket eleddig a magáénak hitt, a külvilágra projiciál. Ennek a kivetítő folyamatnak tulságait látjuk megismétlődni a paranoiás betegek üldöztetési téveszméiben, akik saját indulataikat, ha rájuk nézve elviselhetetlenekké válnak, más egyénekre, esetleg láthatatlan szellemekre tukmálják. A projekciós fázis, amennyiben ellenétes az „anthropocentrikus” felfogással, megfelel az emberi kultura ma uralkodó „tudományos” korszakának.

A civilizált ember környezete nem elégszik meg azzal, hogy a gyermek a külvilág realitásaihoz úgy-ahogy alkalmazkodni tudjon, hanem jelentékeny mérvű tökéletesedést is követel tőle. Az ápoló és nevelő személyek utánzásra serkentő, a csúf és rossz emberek intő példaként állíttatnak elébe, szóval ideálok beteljesítését követelik tőle és az azokkal való azonosítás hozza csak meg a fejlődő fiataloknak a környezet megelégedését. Az eléjük állított példaképek és elriasztó képzetek a perszonifikációk egész sorát teremtik meg az énben, amelyek bizonyos elmebajoknál, hanghallucinációk vagy deliriumok alakjában újra visszanyerhetik önállóságukat.

A teljesen kifejlődött egyéniségben az én egy része, az én magva, veszi át a valóságvizsgálódás, a lelkiismeret, az önmegfigyelés fontos funkcióit, amelyek kóros körülmények között, mint megfigyeltetési téveszmék, kóros önvádlások, stb. juthatnak szerephez; sulyos szervi elmebajokban, pl. a paralizisnél pedig az egyéniségnek fokozatos visszafejlődése észlelhető, a teljes értékű ember lelkületétől, a mágiás nagyzási szakon keresztül, egészen az intrauterin öntudatlanságig.

A pszichoanalizis tapasztalatai megdöntik azt a tételt, hogy a nemi élet a pubertással veszi kezdetét. Már a csecsemőnél is feltételez bizonyos gyönyörkeresési szándékokat, amelyek a hasznossági elvtől alapjában függetlenek, bárha hasznos szervek működéséhez kapcsolódnak. Lindner budapesti gyermekorvos már 1871-ben rámutatott a szopogatás (dudlizás) erotikus természetére. A teljesen jóllakott csecsemő is, aki a táplálékot visszautasítja, gyönyört keres és talál a száj és nyelv nyálkahártyáinak izgatásával. A végbél- és vizeletkiürítés, amely a felnőttnek vajmi kevés élvezetet szerez, a csecsemőknél és fiatal gyermekeknél még kifejezett örömforrás, és ezeknek variálása, kombinálása, visszatartása, kipréselése félreismerhetetlenül kellemes érzetekkel jár náluk. Az erotizmus ezen fejlődési szakát auto-erotizmusnak, az erotikus izgalmak helyeit erogén zónáknak nevezik. A szexualitás fejlődésének ez a kezdetleges szaka az élet későbbi folyamán mint perverzió térhet vissza, amely, mint tudjuk, előszeretettel veszi tárgyául az említett nyálkahártyák területét és váladékait. De szerephez juthatnak ezen auto-erotizmusok a hiszteriás hányás és étvágytalanság, a funkcionális székletéti és vizeletkiürítési zavarok számos esetében is, nemkülönben a szexuális potencia és esztézia zavaraiban.

Párhuzamosan az én fejlődésének fentebb vázolt haladásával az auto-erotizmusok mintegy egybefoglalódnak, ami úgyszólván az egyén önszerelmében (narcisszmus) fejeződik ki, mikor a gyermek saját magát, egész testi és lelki egyéniségét választja szeretése tárgyául. Az ehhez való regressziónak nagy jelentősége van a később esetleg kifejlődő schizophrénia nagyzási téveszméiben, a hipochondriás maga-dédelgetésében és a traumás neurózisok lelki tüneteiben.

Az erogén zónák közül csakhamar, már a harmadik életév körül (esetleg még korábban), vezető szerephez jut maga a nemi szerv, amelynek erekcióra és frikcióra való hajlama már igen korán megnyilvánul onanisztikus cselekedetekben. Ezen primär onánia tehát nem kóros jelenség, hanem természetes fejlődési stádium, amelyről a nevelés a gyermeket aránylag hamar és könnyen leszoktatja. Ennek serdülőkorbeli visszatérése és állandósulása általánosan ismeretes és túlzásai a szexuális potencia megzavartatásához, neuraszténiás tünetek fellépéséhez vezethetnek.

Az auto-erótikus és narcissztikus fejlődési szakot követőleg már kialakul a tárgy szeretésének bizonyos primitív szervezkedése, amely eleinte kifejezetten orál-erótikus, vagy, ahogy a vad népekkel való analógia alapján nevezik, „kannibalisztikus”. Ehhez a gyönyörszerzési módhoz tér vissza némely féktelenül falánk, magát és másokat harapdáló elmebeteg. De negatív formában ugyanezt jelenti a melancholiás betegek étiszonya. A másik primitív organizációs forma a szexualitásnak még szadisztikus-anális szerveződése, amelynek visszatérése egyrészt a szadomazochisztikus perverziókban, másrészt a kényszerbetegek óvakodási rendszabályaiban, mosakodási kényszerében, stb. jelentkezik.

A szó teljes értelmében vett tárgyszeretés időszaka csak azután veszi kezdetét, ha a genitális szerv vezérszerepe a nemi életben teljesen kialakult, szóval a genitálisan központosított organizáció felépülése után. Ebben a szakban a fentebb érintett primitív nemi célok és tárgyak már csak mint a tulajdonképeni kielégülést megelőző „előkéj” alkatrészei szerepelnek, maga a kielégülés pedig nem más, mint a nemi egyesülés egy más egyénnel. Meglepő, sokakra nézve pedig teljesen hihetetlen tényállás a genitálitásnak előtérbe tolulása már a korai gyermekkorban; az elfogulatlan vizsgáló azonban a 3–6 éves gyermekeknél már nemcsak az erekciót és onániát, hanem úgy az azonos, mint az ellenkező nemű személyekkel szemben kifejezett nemi ténykedések kísérleteit is megállapíthatja. A nemi tárgy tehát eleinte kifejezetten biszexuális, ami azt jelenti, hogy téves némely szexológusnak az a hiedelme, hogy a homoszexualitás csak mint perverz aberráció, vagy mint fejlődési rendellenesség fordulhat elő. A tény az, hogy, minden ember életének van olyan, korai, időszaka, amelyben csaknem ugyanolyan erővel gyakorolhat rá vonzóerőt az a nem, amelyhez maga is tartozik, mint az ellenkező. Nem különleges torzképződményről, hanem megint csak regresszióról beszélhetünk tehát, ha később homoszexuálissá váló egyének fejlődéstörténetét megérteni próbáljuk: kóros regresszióról a nyomokban mindenkiben benn rejlő biszexuálitás időszakához. Ugyanezen regressziónak egy negatív változata jelentkezik a paranoiás betegek üldöztetéses téveszméiben.

A rendes fejlődésű gyermek nemisége hamar átsiklik a kettős neműség időszakán és eléri a fejlődés normális végpontját, a hetero-szexuálitást. A pszichoanalizis tanusága szerint a gyermek szeretésének első tárgyait közvetlen környezetében keresi és találja meg, és pedig keresztezetten: a fiúk környezetüknek nőnemű tagjai, főleg az anya iránt, lánygyermekek apjuk iránt tanusítanak sokszor kifejezetten erótikus természetű vonzódást. Ez a tény az, amelyre Freud – a görög tragédia nyomán – mint „Oedipus-komplexumra” hivatkozik. E szerint a kis gyermek lelkében megismétlődik az a küzdelem, amely annyi mithoszban zajlik le fiú és apa között, az anya birtokáért.

A genitális organizáció tökéletlenségére kell visszavezetni a konverziós hiszteria számos jelenségét. Az úgynevezett incesztuózus rögzítődés pedig Freud szerint csaknem valamennyi neurózis tengely komplexuma.

Ez utóbbi tények azok, amelyek a kívül állók részéről a legnagyobb hitetlenséggel és leghevesebb ellenállással találkoznak. Az eddigi tanítások szerint, a gyermek lelki élete nemiségtől mentes, „tiszta”, a gyermek és szülő viszonyában pedig önfeláldozó szeretésen és gyöngédségen kívül más, pl. erótikus érzelmek, szerepet nem játszanak. A két felfogás közti ellentét vitával nem dönthető el, csak tapasztalati tények alapján; tényekkel azonban eddig csak a pszichoanalizis hozakodott elő, míg ellenfelei a merev tagadás álláspontján állanak.

Ujabb kutatások megtalálták a nemiség itt vázolt fejlődési szakainak kulturhistóriai párhuzamait is. Az autoerótikus és narcissztikus szak végtelen sok variánsban ma is él alsóbbrendű állatok nemi életében. De az emberi kulturtörténet azt is bizonyítja, hogy a biszexuálitás, homoszexuálitás, a családi körön belül való nemi érintkezés, mind nagy szerepet játszott az emberiség őskorában. Az „Oedipus-komplexum” elfojtása (háttérbeszorítása a fiú és anya közti erotizmusnak, az apa és fiú közti rivalitásnak) a mai értelemben vett kultura kezdetét jelenti, amelynél alacsonyabban ma a legprimitívebb népek sem állanak, sőt ezeknek vallása (a totem-vallás) az apa elleni gyűlölség megfékezésében merül ki és erkölcsi főszabálya, az exogámia, főleg a még mindig fenyegető incesztus megakadályozását szolgálja.

A gyermekeknek 5.–6. életévével vége szakad a nemiség korai, első virágzásának és felváltja azt az úgynevezett lappangási időszak, mikor is az eddig féknélküli erótikus ösztönrészletek egyenest a kulturfejlődés szolgálatába állítódnak. Kifejlődik a szégyenérzet, az undor, a szánalom, az erkölcsösség. Igaz, hogy nem egészen magától, hanem a környezet példájának hatása és az én-ösztönök nyomása alatt.

A szexuális ösztön megnyilvánulásaiból az erotizmus teljesen kikapcsoltatik és csak a gyöngédség marad előtérben, míg a direkt érvényesülésükben akadályozott primitív ösztönerők a kulturális és szociális haladás hajtóerőivé válnak.

A lappangási szak a 10–12. évvel ér véget, mikor is a pubertás ismert tünetei mind a két nemnél mutatkoznak már, párhuzamosan a fiziológiai nemiség hatalmas előretörésével. Magasabb kulturviszonyok közt élő ifjaknál ez egyuttal az első szerelem ideje is szokott lenni, amelyet még a nemi céloknak csaknem teljes mellőzése jellemez. S csak később érik meg a mindkét nembeli ifjúság odáig, hogy egybe tudja kapcsolni gyöngédségi érzelmeit a lappangás alatt erősen elnyomott, majd újra előtörő erotizmussal. Tudnunk kell azonban, hogy a narcisszmus, az önmagával szemben való erótikus beállítás, voltaképen sohasem szűnik meg teljesen, s hogy ahhoz a tárgyszeretésben kimerült libido minduntalan visszatér. Az emberi libido tulajdonképeni rezervoárja tehát mindvégig az autoerótizmus, illetőleg a narcisszmus marad.

Külön említést érdemelnek már patológiai fontosságuknál fogva is a gyermeknemzéssel és szüléssel járó lelki revoluciók. A női nem a pubertástól kezdődőleg sajátságos visszafejlődési állapotot mutat nemi tekintetben. A nemi aggresszivitás passzivitássá, az eddigi, inkább a csökevényes női péniszhez, a klitoriszhoz fűződött, erogénitás vaginálissá, a fiús természet leányossá, a bátorság szemérmességgé változik át. Ám a jellem különösségében, nők neurózisának és pszichózisának tüneteiben sokszor visszatér a korai leányévek férfias jellege.

Egyes erótikus ösztönrészletek a lappangási időszak lezajlása után jellemvonásokban érvényesülnek. Így a pszichoanalizis megkülönböztet anális jellemet (takarékosság, dacosság, tisztasági pedantéria) uretrális jellemet (féktelen ambició és hiúság, könnyelműség, pazarlás, rendetlenség), kénytelen továbbá a legmagasabb intellektuális működések kedvelését is primitív gyökerekre (szadizmus, nemi kíváncsiság) visszavezetni.

A pszichoanalizis az én és a nemi ösztönök itt vázolt fejlődési fokainak ismeretéhez jórészt a tudattalan lelki élet vizsgálása útján jutott el. Szükséges tehát, hogy, ha röviden is, de jelezzük ezen ismeretek forrásait.

Hogy tudatos lelki működéseiken kívül tudat nélkül is lappanganak bennünk emlékezeti nyomok, azt régóta általánosan elismerik, ámde azt hitték, hogy tudattalan csak olyan emléknyom maradhat, melynek intenzitása túl gyenge ahhoz, hogy „a tudat küszöbét áthágja”. A pszichoanalizis ezzel szemben azt tanítja, hogy ezeken kívül vannak erős feszültségű, tudatos megnyilatkozásra nagy intenzitással törekvő lelki tartalmak is, melyeket más, velük szemben álló törekvések, amelyeket a „cenzura” gyüjtő neve alá foglalnak, dacára erősségüknek tudattalanságra kárhoztatnak. A pszichoanalitikus értelemben vett „tudattalan” e szerint voltakép a tudattalanba lefojtott lelki tartalom.

1. A posthipnotikus szuggesztió jelenségei voltak azok, amelyek Freudot az ily értelemben vett tudattalan feltevésére késztették. A médium a hipnózisban kapott parancsot, feltéve, hogy a hipnotizőr parancsa eléggé imponált neki, felébredése után vakon teljesíti. Ám, ha megkérdik cselekvésének indoka felől, vagy képtelen eljárását magyarázni, vagy pedig fantáziájából koholja a magyarázatot. De ha erősen nógatják, hogy emlékezzék vissza a hipnózisban történtekre, úgy le tudja küzdeni a benne tudattalanul lappangott parancsot, mely őt az emlékezéstől eltiltotta, és vissza fog emlékezni a hipnózis minden részletére. E szerint a posthipnotikus parancsteljesítés tudattalan lelki erő hatása alatt történt, melynek tudatosítása csak erős ellenállás leküzdése árán lehetséges. Ez a tapasztalás tette lehetővé Freud számára, hogy lemondjon a kathartikus gyógyeljárásról, mely hipnózisban igyekezett az elfelejtett traumákat emlékezetbe hozni, és áttérjen a szabad asszociációs módszer alkalmazására.

2. Ez utóbbi módszer lényege az, hogy a vizsgálandó egyént rábirjuk arra, hogy minden gondolatát, a legokosabbat csak úgy, mint a legképtelenebbet, az értelmeset és az összefüggéstelent, hiánytalanul mondja el. Ez ellen ép oly erős belső ellenállást tanusít a kísérleti személy – logikai, erkölcsi, esztétikai kifogások alakjában – mint amilyet a hipnózis alatt történtekre való visszaemlékezéssel szemben tanusított a médium. De, aki erre a nem épen könnyű lépésre komolyan elszánja magát, illetve az ez ellen való ellenállást leküzdi, csodálkozni fog, mily szokatlan, énjétől mily teljesen idegennek vélt, vagy rég elfelejtett emlékezeti anyag fog benne felvetődni. Kiderül, hogy sok minden, amit a környezet nevelésének és az önnevelésnek hatása alatt magában rég elintézettnek vélt, még mindig ott lappang lelkének mélyén. De egyuttal megérthetővé válik ránézve, mily forrásból merülnek fel azok a meglepő, sokszor megdöbbentő ötletek, melyek benne spontán, vagy lelki rázkódtatások hatása alatt felszínre jönnek. Aki ez eljárást híven követi, rá fog jönni, hogy tudatos és rendezett gondolkodásunkkal párhuzamosan és azzal egyidejűleg tudattalan fantáziálás is megy, vagy mehet végbe bennünk, melynek kiderítése éles világot vet a még oly fejlett és nemes egyéniség primitív hátterére.

3. Kísérleti beigazolódást is nyert a tudattalan lelki élet ténylegessége, az úgynevezett asszociációs kísérlet révén. Ha: valakit felszólítunk, hogy az előtte kimondott szókra nyomban, minden gondolkozás nélkül, mondja rá az első szót, amely eszébe jut, igen sokszor kapunk teljesen értelmetlen, a hívó szóval minden gondolati kapcsolatot nélkülöző reakciókat. De ha utólagosan felszólítjuk a kisérleti személyt, gondolkozzék a két szó közötti kapcsolatokon, illetve mondja el a hozzájuk fűzhető képzettársításokat, mindig kiderül, hogy annak a reakciónak a létrejöttét tudattalan lelki komplexum determinálta, többnyire valamely, a hívó szó által megrezdített kellemetlen emlék, mely közvetlenül nem, hanem csupán valamely távoli leszármazottja révén birt az ellenállással szemben a tudatba jutni. Megpróbálták továbbá az asszociációs kísérletet úgynevezett pszicho-galvanikus reflex vizsgálatával is kombinálni. Ennek lényege az, hogy a kisérleti egyén testét egy áramkörbe bekapcsolják és a hívó szó elhangzása után jelentkező áramingadozás nagyságát galvanométerrel mérik. Kitűnik ilyenkor, hogy a feltünő nagy áramingadozások ugyanazokat a reakciókat kísérik, amelyek lappangó komplexumok által vannak „konstellálva”, amelyeken a reakciós szó a fentjelzett különösségeket mutatja.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezek az asszociációs kísérletek és változataik, bármily érdekesen és exakt módon igazolják is a Freud-féle szabad asszociációs módszer jogosultságát, gyakorlatilag nem igen értékesíthetők és inkább csak tudományos illusztrációszámba mennek.

4. Sokat elárulnak a tudattalan lelki világ tartalmából és törekvéseiből azok a „tévcselekmények”, amelyek a mindennapi életben oly gyakran hozzák zavarba, vagy bosszantják meg az embert. A szórakozottságnak azon tüneteire célzok ezzel, melyeket, mint az elfelejtést, elszólást, balfogást, tévedést, rendszerint a véletlennel magyaráztak eddig, ha ugyan egyáltalában érdemesítették őket magyarázatra. Freud kutatásai alapján állíthatjuk, hogy a tévcselekmények túlnyomó részében tudatos énünktől független és előtte teljesen ismeretlen, bár bennünk magunkban rejlő törekvések érvényesülnek. Ha a tévcselekményeket utólagosan lélekelemzés tárgyává tesszük, vagyis a hozzájuk fűződő gondolatsorokat magunknak vagy másoknak hiánytalanul bevalljuk, kiderül, hogy valamely név elfelejtését talán egy hasonló hangzású, ránk nézve kínos fontosságú név magyarázza meg, melyre nem szívesen emlékezünk vissza és melynek kedvéért a cenzura még a homonym hangzású szókat is lehetőleg kirekeszti a tudatból. Kitűnik az is, hogy egy-egy ügyetlen mozdulat (mikor pl. valakinek a sarkára hágunk, valakibe beleütközünk, ha a poharat vagy a sótartót feldöntjük, stb. stb.) a tudattalanunkban rejlő aggresszív, talán éppen valamely jelenlévő személy ellen irányuló törekvés megnyilvánulása; és ha a szerelmes nő eddig sem fogadta el mentségül a találka elmulasztásakor az „elfelejtést” és a katonaságnál sem mentség valamely mulasztásnál a feledékenység, úgy a pszichoanalizis a tévcselekményekre általában kiterjeszti azt az igényt, hogy az ily viselkedés motivumai mindig felderítendők. A lélekelemzés ugyanis a lelki történés szigorú determináltságának alapján áll és csak akkor vél valamely lelki folyamatot megmagyarázottnak, ha indító okai megközelítően oly pontossággal kiderülnek, mint amilyent fizikai történések magyarázásától megkövetelünk.

5. A tévcselekmények egy részét a néphit eddig babonásan rossz szellemek, koboldok stb. beavatkozásával magyarázta. Ennek köszönhető, hogy a lélekelemzés a néphit különféle megnyilatkozásait, majd a meséket, mondákat, mithoszokat is, beható elemzés tárgyává tette és megállapíthatta, hogy a néplélek ilyen alkotásai ugyanazon tudattalan törekvések, ösztönrezdülések és lelki tartalmak kifejezői, amelyeket a fentiekben mint egyéni megnyilvánulásokat vázoltunk.

6. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a magasabbrendű művészi alkotások, képzőművészeti és költészeti termékek, a vallásos extázis, a bölcseleti intuició, sőt a tudományos teremtés folyamatában is kimutassák a tudattalan elemet.

7. Az esztétikai hatáskeltés egyik sajátos módja az élc és a komikum, melynek lélektani megértése Freud egyik különálló monográfiájának köszönhető, amely, míg egyrészt érdekes bepillantást enged a tudat és a tudattalan között végbemenő folyamatok játékába, másrészt a mulattató vagy tetszetős külső forma mögött nagyon is világosan feltünteti a lelkünk mélyén lappangó primitív, önző és szexuális vágyakat.

8. A legbővebb forrását a tudattalan megismerésének természetesen a neurózisok és pszichózisok lélekelemző vizsgálata szolgáltatta, melyekről a későbbiekben akarunk beszámolni.

9. Az álomfejtés, mint tudattalanba való belátásunk egyik főeszköze, megérdemli, hogy külön fejezetben emlékezzünk meg róla.

Az álomfejtésnek az adja meg a gyakorlati fontosságát, hogy az, mint az egészséges embernél is éjjelente jelentkező „normálpszichózis”, lehetővé teszi bárki számára, hogy a lélekelemzésnek legalább az elemeivel gyakorlatilag megismerkedhessék. Ha ugyanis az álom anyagával, mely erre értelmetlenségével és zavarosságával ugyancsak rászolgál, úgy bánunk, mintha az valami neurótikus téveszme, kényszergondolat, vagy pszichótikus hallucináció volna, vagyis ha az álmokra is alkalmazzuk a szabad eszmetársítás elemező módszerét, kiderül, hogy a tudatos, nyilvánvaló (manifeszt) álomtartalom csak leplezője a teljesen tudattalan, lappangó (latens) álomgondolatoknak.

Hogyan elemezzük az álmunkat? Úgy, hogy annak tartalmát tetszés szerinti apró részekre osztjuk és szabad eszmetársítás útján az álomrészletekhez hozzáfűzzük mindazt a gondolatot, ami annak kapcsán bennünk magától felötlik. Ha ezt az eljárást a manifeszt álom minden egyes részletével megismételjük (esetleg úgy, hogy a felmerülő ötleteket papírra vetjük), óriási anyagot nyerünk, mely azonban lassanként önként bizonyos gondolati csomópontok körül rendeződik el, úgy, hogyha az elemzést bevégeztük, már nem nehéz megkonstruálni azokat a lappangó álomgondolatokat, amelyeknek a tudatos álomkép csak elferdített ábrázolása. Azaz, hogy nem is mindig elferdített. A kis gyermekek álmai és a felnőtteknek testi szükségletektől provokált álomképei, mikor is az éhes ember álmában jóllakik, a szomjuhozó dús forrás vizét issza, a szerelmes érzelmének tárgyával nemileg kéjesen egyesül, minden torzítás nélkül megmutatják az álom tulajdonképeni célját és törekvését. Az álomban lelki működésünk arra irányul, hogy az előző napon elintézetlenül hagyott ügyeink legalább képzeletileg rendeződjenek, kielégítetlen kívánságaink beteljesedjenek. Szóval az álom nem más, mint vágyteljesülés.

Minél rejtettebb, a tudatos énre minél elviselhetetlenebb az a lappangó vágy, mely alvásunkat zavarja, az éjjel is működő cenzura annál felismerhetetlenebbé torzítja azt, és annál nagyobb munka vagy elmeél szükséges a rejtett álomforrások utólagos kikutatásához. A legtöbb felületesen ítélő ember ezen a ponton szokta felmondani a barátságot a pszichoanalizisnek, mert lehetetlennek tartja, hogy az a sok kínos szorongástól kísért álom is, mellyel éjjelente néha küzködik, „vágyteljesülés” legyen. Pedig ennek az állításnak a látszólagos képtelensége teljesen elenyésznék, ha az illetők nem feledkeznének meg unos-untalan a lélekelemző álomfejtés azon alaptételéről, amely szerint a vágyteljesülésnek nem kell a tudatos álomtartalomban feltünően, vagy akár csak észrevehetően, előtérben állnia. Úgylehet, hogy a vágyteljesítő képzet a tudatos álomnak csak valamely mellékes célzásában jelződik: az is lehet, hogy a tudatban a vágynak ép az ellenkezője van tüntetően előtérbe tolva. Más szóval: Freud szerint az álom az elemzés után bizonyul vágyteljesedésnek. És ezt az állítást csak az van hivatva elbírálni, aki nem riad vissza attól a feladattól, hogy maga és mások álmainak sok százát gondos lélekelemző vizsgálat tárgyává tegye. Az a tény, hogy a vágyteljesülés sokszor csak kicsiny, alig észrevehető célzásban van elrejtve, míg az álom többi részében mellékes körülmények terpeszkednek, egyuttal példája az érzelmi hangsuly azon eltolásának egyik képzetről a másikra, ami a tudattalan lelki világban egészen közönséges. A tudattalannak egy másik épp oly jellemző sajátságát is felfedi az álomfejtés: az úgynevezett sűrítési folyamatot. A tudatos álomtartalom minden egyes alkatrésze összesűrítve magában foglalja annak az egész óriási álomanyagnak indulati súlyát, mely elemzés közben napfényre kerül.

Míg így az álmok elemzése egyrészt módot adott a lelkivilág mélyén uralkodó, a logikától még nem korlátozott működésmódok vizsgálatára, másrészt alkalom nyílt itt az elmekórtan egyik hozzáférhetetlenül talányos kórjelenségének, a hallucinációnak tanulmányozására is, s azoknak a körülményeknek megismerésére, amelyek közt ez a lelki jelenség létrejöhet. Az álom tüneménye szoros kapcsolatban áll a lelki energia elosztódásának azon megváltozásával, mely az alvás állapotát jellemzi. Hogy az álom jelenségeit megérthesse, Freud kénytelen volt a lelki működéseket a térben elképzelt szerkezetekre szétosztani, vagyis a tudatos és a tudattalan működések számára külön „lelki rendszereket” feltenni. Igy jött létre később a Freud-féle „meta-pszichológia” első alapköve, a lelki szerkezet rétegezettségének, a lelki topikának tana.

Három ilyen főréteg különböztethető meg: 1. a tudattalan (das Unbewusste: Ubw.), melyben a lelki benyomások oly tárgyi emlékképei vannak elraktározva, amelyeknek útját a tudat felé való előhaladásban, az énre elviselhetetlen voltuk miatt, a cenzura megakadályozza. 2. A tudat-előttes lelki réteg, (das Vorbewusste: Vbw.), mely az emléknyomoknak immár szóképekbe foglalt azon részét tartalmazza, amelynek a tudat felé haladása akadályokba már nem ütközik. 3. A tudatos lelki réteg (das Bewusste: Bw.), mely míg egyrészt az érzékek felől hozzánk érkező benyomások percepcióját, másrészt a tudat-előttesből felbukkanó ötletek és gondolati működések észrevevését eszközli.

Az álomelemzés módot nyujtott az ezen szerkezetekben működő energiák erőműtanának, dynamizmusának vizsgálatára is, és számtalan példán mutatta ki, hogyan fojt vissza a felsőbb, kulturált lelki rétegek ellenállása valamely gondolatot a tudattalanba.

Az így visszafojtott gondolatok és lelki rezdülések, ha intenzitásuk elég nagy, más utakat keresnek megnyilvánulásukra. A progresszió el lévén előttük zárva, regresszív útra terelődnek és érzékletesen felébresztenek olyan észrevevési aktusokat, amelyek az illető gondolatok, illetve emlékképek nyers anyagát alkották. Más szóval: a tudattalan képzetek, melyek a tudat felé nem tudnak előhaladni, érzékletes hallucinációkká alakulnak át álmunkban, jórészt vizuális jelenetekké, de nem ritkán hallási és egyéb érzéki észrevevésekké is. A tudatos álomtartalmat tehát úgy tekinthetjük, mint valami nehezen megfejthető képrejtvényt, mely eltoltan, összesűrítetten, érzékletes jelenetek alakjába préselve, még hozzá vágyteljesüléssé jelenítve, fejezi ki az éjjeli nyugalmunkat talán kínosan zavaró gondolatokat.

Tudnunk kell ugyanis, hogy az álommunkának tulajdonkép nincs más célja, mint az alvás nyugalmának biztosítása. Ha a feladatnak nem tud megfelelni, ha a gondok a maguk igazi mivoltában behatolnak a tudatba, akkor egyuttal éjjeli nyugalmunknak is vége van, felébredünk.

Freud pszichológiája az által vált csak teljessé, hogy a lelki működések topikáján és dinamizmusán kívül, azok oekonomiáját is vizsgálni kezdte. A lelki szerkezetben működő energiák mennyiségét bizonyos határok között állandónak kell tekintenünk; ha az egyik lelki réteg energiatöltése gyengül, úgy valamely másik rétegben a töltés fokozódása kell, hogy kimutatható legyen. Szóval, az energia megmaradásának elvét, melyet a fizikából ismerünk, ma már, ha egyelőre mérhető módon nem is, a lelki életre is alkalmazhatjuk. A lelki erők alvás közbeni elosztódása felől Freud álomelmélete azt tanítja, hogy itt a lelki energiák főleg azon területekről vonatnak vissza, amelyek a külvilággal való kapcsolat fenntartását és az ezekre való cselekvési reakciókat intézik. Minthogy pedig Freud szerint azon lelki szerkezetek, melyeknek energiatöltése visszavonatik, működésüket voltakép beszüntetik: az alvó ember béna és összes érzékeitől megfosztott ember benyomását kelti. Nos, és hol helyeződik el vajjon a külvilágtól, a tárgyszeretéstől és tárgy iránti érdeklődésektől ilyeténkép visszavont energiamennyiség? Az álomélet tapasztalatai szerint egyedül az alvó énjében: egoizmusában és önszeretésében. Ez a magyarázata minden álom egocentrikus voltának, mások iránti tekintetnélküliségének, annak a könnyedségnek, amellyel az álom az ember egész kulturáján: logikáján, erkölcsén, esztétikáján túlteszi magát.

Vannak azonban az álomnak olyan alkatrészei is, amelyekhez a szabad asszociáció vagy egyáltalán semmi anyagot nem szolgáltat, vagy csak igen keveset, és az is hasznavehetetlen. Ezeket a szabad asszociációs módszerrel nem igen sikerül megfejteni s talán ma is megmagyarázatlanok volnának, ha nem sikerült volna Freud-nak, Scherner hasonló munkája nyomán, ezeket az álomrészleteket az álomszimbólika segítségével megfejteni.

A szimbólika fejlődése a lelki életben általában párhuzamosan halad a kulturális fejlődéstől követelt ösztönelnyomás folyamatával. A gyermek, aki a nevelő személyek és a környezet tilalmainak hatása alatt kénytelen lemondani primitív ösztönkielégüléseiről (főleg az uretrális, anális és genitális ténykedésekről), módját találja annak, hogy az így elvesztett élvezeti lehetőségeket más hasonlókkal pótolja. Igy válhatik pl. az üreges szervek nyílásainak (pl. az orrlikaknak, a külső hallójáratnak) piszkálása az elfojtott anális és onanisztikus ténykedések pótszerévé; ugyanilyen pótló kielégüléseket talál a gyermek más „rossz szokásokban” is: az orr és a fülcimpák huzogatásában, a körömrágásban, a térd remegtetésében, stb. stb. Kis lányoknál viszont a szájüreg erotizmusa, az evéssel szembeni undor, bizonyos különös, evésre alkalmatlan tárgyak kívánása, rágcsálása helyettesítheti az elfojtott genitális ténykedést. Azt mondhatnók tehát, hogy egyes erogén területek, főleg a genitáliák már fiziológikus ingermennyiségüket is át tudják tenni valamely más olyan szervre, mely alakjánál, vagy beidegzésmódjánál fogva az eredeti szervhez hasonlít. Ez lehet a magva annak a genitál-szimbólikának is, mely az álmokban oly nagy szerepet játszik. Elálló testrészek: orr, kézujjak stb. gyakran helyettesítik szimbólikusan az álomtartalomban is perhorreszkált férfinemiszervet. De ugyanilyen jelentőséget nyerhetnek hegyes és éles szerszámok, kiemelkedő tornyok, obeliszkek, fák; míg a női nemiszervet és annak működéseit a szimbolika szemérmesen csak dobozokkal, üregekkel, vízzel telt tavakkal, a szülést vízbeeséssel, vagy vízből való kimentéssel ábrázolja.

Az álomszimbólika azonban nem szorítkozik arra, hogy a szégyenletes nemi funkciókat másokkal helyettesítse, hanem bizonyos jelentős személyeknek és cselekvéseknek is tud jelképes kifejezést adni. Visszaesik pl. a gyermekkori ideológia naivságába, mikor az apa és anya személyét álomban a legnagyobb hatalmasságokban: a király és királynő alakjában helyettesíti. A jobb- és baloldal gyakran szerepel mint a megengedett és a tiltott dolgok szimbóluma; a halál gyakran jelentkezik misztikus, allegorikus alakok képében, és csaknem kifogyhatatlan az álom az erótika szimbólikusan leplezett és mégis áttetsző megérzékítésében.

Az álomkutatások lélektana, mint látjuk, rendkívül nagy jelentőségű volt a tiszta lélektan, az emberi lélekről való tudás szempontjából általában. De nem kevésbé nagy abból a másik szempontból, hogy ez a technika módot nyujt nekünk arra, hogy saját álmaink elemzése révén mélyebben betekinthessünk a neurótikusok és elmebetegek nappal is zavart lelki világába.

Egy helyütt azt állítottuk, hogy a pszichoanalitikus nem a nemi higiénét illető tanácsokkal, hanem lelki ujranevelés útján igyekszik hatni betegeire. Ez az állítás bizonyos megszorítást igényel. Vannak ugyanis ideges állapotok, amelyek – ismereteink mai állása szerint – nem annyira lelki megzavartatásnak, mint inkább élettani zavaroknak a következményei. Eltekintve a belső elválasztású mirigyek működési zavaraitól okozott, avagy toxikus hatásokra visszavezethető kóros állapotoktól (Morbus Basedowii, Chorea, stb.), melyek jórészt kívül esnek a pszichoanalizis körén, három oly kórállapotról kell megemlékeznünk, melyeknek vizsgálatára a pszichoanalitikusnak nyílik legtöbb alkalma, noha alapjában nem lelki eredetű bajokról van itt szó.

1. A neuraszténia. E nagyon sokszor kritika nélkül alkalmazott diagnózist a pszichoanalizisnek sikerült az által egyszerűsíteni, hogy bebizonyította a tévesen idesorolt kényszeres, pszichaszténiás stb. állapotok pszichoneurótikus természetét. Ugyancsak kihasította Freud a neuraszténiás kórképek közül a másodsorban említendő szorongásos neurózist. Ami ezeken kívül neuraszténiának megmaradt, az a tüneteknek egy eléggé jól körülírható csoportja, melyből kiemelhetők az úgynevezett „ingerlékeny gyengeség”, a fejfájások, a könnyű kimerülés szellemi és testi munkában, gyomorműködési és elválasztási zavarok, obstipációkra való hajlandóság, a szexuális potencia csökkenése polluciókkal és túlgyors ejakulációval. Ennek a Freud értelmében vett neuraszténiának kóroka az excessív onanizmus, vagyis a libidónak normális koitusz helyett egyéb frikciókkal, vagy más hasonló manipulációkkal való túl gyakori kielégítése.

Tudvalévő, hogy. régebben az onániát igen veszedelmes betegségnek, egyebek közt még a gerincsorvadás és paralizis okának is tartották. Ez a tévhit ma is sok képzelt beteget hajt a sarlatánizmus karjaiba. A valóság, mint már említettük, az, hogy az onánia úgyszólván normális fázisa a nemi fejlődésnek, és csak túlzott vagy az átmeneti időn túl is való űzése okoz kellemetlenségeket és pedig épp az itt leírt neuraszténiás kórképet. A maszturbáló fiatalok könnyen kigyógyulnak neuraszténiás állapotukból, ha módjuk nyílik a genitális működés normális elvégzésére. Ellenben, ha az excesszív maszturbációból az ifjak a teljes megtartóztatáshoz menekülnek, megeshetik, hogy a neuraszténia Charybdisét elkerülve, a szorongásos neurózis Scyllájába ütköznek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egészséges alkatú fiatalember, aki nem kényeztette el magát szokványos önkielégítéssel, ne birná jól a megtartóztatást.

Hogy a neuraszténiának szexuál-higiéniai kórokon kívül nincs-e alkati tényezője is, még nincs határozottan eldöntve, bár a Stiller-től jól megfigyelt aszténiás konstituciók tényei az utóbbi feltevést látszanak igazolni. Nincs kizárva, hogy az aszténiás alkatúak voltaképen olyanok, akik a fenti szexuális kártékonyságot másoknál kevésbbé könnyen viselhetik el.

A neuraszténiának nemcsak gyakorlati jelentősége van, hanem fontos szerep jut neki a pszichoneurózisok elméleti felépítésében. Kiderült ugyanis, hogy a konverziós hisztériának és a kényszerneurózisnak legbensőbb magvát rendszerint ilyen neuraszténiás jelenségcsoport alkotja, mely köré, mint homokszem köré a gyöngyszem, alakulnak ki Freud szerint a lelki neurózisok kóralakjai.

2. A szorongásos neurózis. Ez a kórkép, melyet kóroktana és tüneteinek jelentősége alapján Freud joggal foglalt külön egységbe, szintén oly neurótikus megbetegedési forma, melynél a nemi életben, illetőleg a libidó-háztartásban beállott élettani zavarok játszszák a főszerepet. De, míg a neuraszténiánál arról van szó, hogy a nemi ösztön, nem várva be a megfelelő tárgy megszerzését, meg nem felelőre fecsérlődik el s általában tulságosan pazaroltatik, addig a szorongásos kórkép létrejöttéhez ennek éppen az ellenkezője szükséges; t. i. a felgyülemlő libidónak a visszatartása, annak a szervezetben való intenzív felgyülemlése. Már említettük, hogy az abstinencia önmagában, ha a nemi ösztön más erőkké való átalakításáról és levezetéséről kellő gondoskodás történik, ha az illető egyén magát nemi izgalmaktól a lehetőségig távoltartja, s ha a szervezetének e tekintetben nincsenek túl nagy igényei, nem okvetlen vezet megbetegedésre, amint azt sok szentéletű, teljesen tartózkodó és mégis egészséges ember példája bizonyítja. Az esetek túlnyomó számában azonban nincsenek adva ezek a kedvező feltételek, úgy hogy igen sok erőteljes és elvből vagy egyéb okokból tartózkodó ember szenved szorongásos neurózisban.

Megfelelően a nemiség fejlődésében észlelt azon két csúcspontnak, melyre e vázlat második fejezetében mutattunk rá, vagyis az infantilis és pubertásos kilengések időszakában kell a szervezetnek a libidó leghevesebb ostromával megküzdenie. Ehhezképest a legkisebb gyermekkor és a pubertás kora az, amelyben pusztán belső okokból a leggyakrabban lépnek fel a szorongás tünetei. A kis gyermek ijedőssége, éjjeli felriadása, sötétségtől, egyedülléttől, idegenektől való irtózása, kifejezett fóbiája, különösen állatokkal (lovakkal, kutyákkal, bogarakkal) szemben, nemcsak az ismeretlen veszélyektől, vagy nagy erőhatalmaktól való észszerű félelemnek a megnyilvánulása, hanem főforrását alighanem az elkényeztetett gyermek kielégítetlen ragaszkodási kedvében kell keresni. A kisgyermekkor ezen szorongásai és félelmei, melyeket gyermekorvosaink eddigelé nem részesítettek kellő figyelemben, nem ritkán maguktól megszűnnek, ha a gyermeket a szülők hálószobájától elszoktatják. A szülők ugyanis egész jóhiszeműen, a gyermek nemi értetlenségéről uralkodó tévhitre támaszkodva, sok mindennek teszik tanujává a két-hároméves gyermeket (esetleg sokkal idősebb gyermekeket is), amit, ha nem is fog fel teljesen, de aminek jelentőségét ösztönösen átérzi. Még fontosabb szerepet játszanak ezek a gyermekkori szorongások a később pszichoneurotikussá váló emberek kórtörténetében, mikor is nem ritkán az derül ki, hogy az illetők már legkisebb korukban ilyen éjjeli jelenetek alkalmával kapták az első lökést későbbi rendellenes lelki fejlődésükre...........