Témám nem a konzervativizmus mint hitvallás vagy tan, hanem mint hajlam vagy érzület. Konzervatívnak lenni azt jelenti: az ember hajlik arra, hogy bizonyos módokon gondolkodjék és viselkedjék; hogy bizonyos magatartásmódokat és az emberi életviszonyok bizonyos állapotait előnyben részesítse másmilyenekkel szemben; jelenti továbbá azt is, hogy az ember hajlik bizonyosfajta választásokra.

1 Sokan vallják, hogy lehetetlen vállalkozás az elismerten konzervatívnak számító magatartásból általános magyarázó elveket elvonatkoztatni - vagy ha nem is lehetetlen, de oly kevéssé sikerrel kecsegtető, hogy nem éri meg a fáradságot. Ezt a nézetet én nem osztom. Meglehet: igaz, hogy a konzervatív magatartás nem ösztönöz mintegy magától az általános eszmékben való kifejtésre, és az sem elképzelhetetlen, hogy ez magyarázza az ilyen irányú próbálkozásokkal kapcsolatos ellenérzést. Ennek ellenére nem tehetjük föl eleve, hogy a konzervatív magatartás - akár helyes vagy indokolt egyébként, akár nem - más magatartásoknál kevésbé alkalmas efféle értelmezésre. Mindazonáltal én nem ennek bizonyításával szeretnék most foglalkozni. Témám nem a konzervativizmus mint hitvallás vagy tan, hanem mint hajlam vagy érzület. Konzervatívnak lenni azt jelenti: az ember hajlik arra, hogy bizonyos módokon gondolkodjék és viselkedjék; hogy bizonyos magatartásmódokat és az emberi életviszonyok bizonyos állapotait elonyben részesítse másmilyenekkel szemben; jelenti továbbá azt is, hogy az ember hajlik bizonyosfajta választásokra. Jelenlegi szándékom pedig nem az, hogy ezt a hajlandóságot átültessem az általános elvek nyelvezetére, hanem hogy felvázoljam abban a formájában, ahogyan korunk konzervatív jellemében megjelenik.

A szóban forgó hajlam általános jellegzetességeit nem nehéz észrevenni, noha gyakran félreismerték oket. Valamennyi azzal a beállítottsággal függ össze, hogy inkább az adottat használjuk és élvezzük, mint hogy valami mást kívánnánk vagy keresnénk; hogy abban leljük élvezetünket, ami jelenvaló, s nem abban, ami volt vagy lehetséges. A további gondolkodás felszínre hozhatja az illendo hála érzését: a háláét azért, ami adott, s következésképp az elismerését annak, hogy kaptunk vagy örököltünk valamit a múlttól; ez azonban nem az egykor volt és visszahozhatatlan dolgok eszményítése. A jelent becsüljük, éspedig nem egy távoli múlthoz fuzodo kapcsolataiért, nem azért, mert minden más lehetoségnél csodálatra méltóbbnak tartjuk, hanem mert ismeros. Nem a Verweile doch, du bist so schön, hanem a Maradj velem, mert kötodöm hozzád érzésével telten.
Ha a jelen semmi vagy szinte semmi használhatót és élvezhetot nem nyújtó pusztaság, ez a hajlam csak gyengén vagy egyáltalán nem fejlodik ki, ha a jelen számottevoen rendezetlen, a biztosabb talaj keresésében s következésképp a múlthoz való visszatérésben, annak kutatásában fog megnyilvánulni; jellegzetesen azonban akkor jelentkezik, amikor az élet számos élvezetet nyújt, legerosebben pedig, amikor ehhez a veszteség nyilvánvaló kockázata társul. Vagyis ahhoz az emberhez illo hajlam ez, aki világosan tudatában van, hogy van valami számára becses, amit elveszíthet; ahhoz az emberhez, aki az élvezet lehetoségeinek bizonyos fokú gazdagságát tudhatja magáénak, de nem olyan fokút, hogy közömbös lehetne a veszteséggel szemben. Ezzel a hajlammal - természetébol fakadóan - inkább az idosebbeknél fogunk találkozni, mint a fiatalok körében, de nem azért, mintha az idosebbek érzékenyebbek volnának a veszteségre, hanem mert ok arra is hajlanak, hogy teljesebb képet alkossanak arról, amit világuktól kaphatnak, s ily módon kevésbé hajlamosak alulértékelni a világ által felkínált dolgokat. Egyes emberekben ez a hajlam csupán azért gyenge, mert nincs tudomásuk róla, mi mindent kínál nekik a világ: a jelenben csupán azt látják meg, amit az nem nyújt.

Konzervatívnak lenni tehát azt jelenti, hogy a jól ismertet elonyben részesítjük az ismeretlennel szemben, a járt utat jobban szeretjük a járatlannál, a ténylegest jobban a lehetségesnél, a korlátozott többet jelent nekünk a korlátlannál, a közeli a távolinál, az elegendo a boségesnél, a megfelelo a tökéletesnél, és a mostani nevetés többet ér, mint az az üdvösség, mellyel az utópiák kecsegtetnek. A jól ismert emberi viszonyok és huségen nyugvó kötodések elonyben részesítését a jövedelmezobb kapcsolatok csábításával szemben, azt, hogy kevesebbre értékeljük a szerzést és a gyarapodást a megtartásnál, a meglévo ápolásánál és élvezeténél; azt, hogy a veszteség fölötti bánat erosebb az újdonság vagy az ígéret keltette izgalomnál. Konzervatívnak lenni annyi, mint képesnek lenni elbánni sorsunkkal, saját anyagi eszközeink szintjén élni, elégedettnek lenni a nagyobb tökéletesség híján is, mely az embernek és körülményeinek egyképpen sajátja. Néhány embernél ez maga is választás, másoknál hajlam, mely változó gyakorisággal megjelenik preferenciáikban és ellenérzéseikben, anélkül, hogy választanák vagy kimondottan ápolnák magukban.

Mindez a változáshoz és az újításhoz való bizonyosfajta hozzáállásban is tetten érheto, ahol is a változás azokat az elmozdulásokat jelenti, amelyeket kénytelenek vagyunk elszenvedni, az újítás pedig azokat, amelyeknek eltervezoi is, végrehajtói is mi magunk vagyunk.

A változások olyan körülmények, amelyekhez alkalmazkodnunk kell, s a konzervatív hajlam egyszerre jele annak, hogy nehezünkre esik alkalmazkodni, és eszköz, melyhez ez irányú próbálkozásainkban folyamodhatunk. A változások csak azokra nincsenek hatással, akik semmit nem vesznek észre, akik nem tudják, mijük van, és körülményeikkel szemben fásultak, más részrol a változásokat csak azok üdvözölhetik válogatás nélkül, akiknek semmi nem becses, akikben csak múlékony kötodések sarjadnak, akiktol idegen a szeretet és a ragaszkodás érzése. A konzervatív hajlam egyik említett állapotnak sem szolgál talajul: a jelenlegi és az adott élvezetére való hajlandóság épp hogy ellentéte a tudatlanságnak és a fásultságnak, s kötodést és ragaszkodást szül. Ezért idegenkedik a változástól, mely mindig és mindenekelott úgy jelenik meg számára, mint valamitol való megfosztódás. A viharban elpusztult csalit fájó hiánya a megszokott tájban, barátok halála, a barátság elmúlása, viselkedési szokások kihalása, egy szívünkhöz nott bohóc visszavonulása a pályáról, a kényszeru számuzetés, a szerencse balfordulásai, az egykor élvezetet adó képességek elvesztése és másmilyenekkel való felváltódása: ezek egytol egyig olyan változások - talán nem is minden ellentételezés nélküliek -, amelyek a konzervatív vérmérsékletu emberben sajnálkozást váltanak ki. Ha nehezére esik megbékélni velük, ez nem azért van, mintha az, amit velük elveszített, önmagában véve jobb lenne, mint bármi más lehetett volna, vagy mintha jobbat képzelni sem lehetne; nem is azért, mintha ne lehetne a helyébe lépot is élvezni, hanem azért, mert amit elveszített, olyasmi volt, amit ténylegesen élvezett, és aminek örömeit kiismerte; ami pedig felváltja, olyasmi, ami iránt nem alakult ki benne ragaszkodás. Következésképpen a kicsi és lassú változásokat elviselhetobbnek fogja érezni a nagyoknál és a hirteleneknél, és minden megjelenési formájában nagyra fogja értékelni a folyamatosságot. Egyes változások nem is jelentenek nehézséget számára, ez azonban nem azért van így, mintha nyilvánvaló javulást képviselnének, hanem pusztán azért, mert könnyen feldolgozhatók; az évszakok változását visszatérésük közvetíti, a gyermekek felnövését pedig a folyamatosság. A konzervatív hajlamú ember általában könnyebben alkalmazkodik a várakozásával nem ellentétes változásokhoz, mint olyasminek a pusztulásához, ami minden jel szerint nem hordozta magában felbomlásának csíráit.

Konzervatívnak lenni továbbá nem pusztán a változástól való idegenkedést jelenti (ez egyéni vonás is lehet), hanem egy minden ember életében kényszeruleg jelentkezo tevékenység - a változásokhoz való alkalmazkodás - módja is egyben. A változás ugyanis fenyegeti az azonosságot, s minden változás valaminek a visszahozhatatlan eltunésével jár. Egy ember (vagy egy közösség) azonossága nem egyéb, mint esetlegességek szakadatlan sorozata, melyek egyformán a körülmények kegyétol függnek, és amelyeknek jelentosége megszokottságukkal arányosan no; vagyis nem valamiféle erodítmény, amelybe visszavonulhatunk. Az egyetlen eszköz, amellyel azonosságunkat (tehát önmagunkat) a változás ellenséges eroivel szemben védhetjük, tapasztalatunk nyitott tartománya; nem tehetünk mást, mint hogy súlyunkat a legbiztosabb talajon nyugvó lábunkra helyezzük át, hogy ragaszkodunk azokhoz a megszokott dolgokhoz, amelyek közvetlenül nem forognak veszélyben, s ily módon dolgozzuk fel az újat, anélkül, hogy felismerhetetlenné válnánk magunk számára. A maszájok, amikor régi lakóhelyükrol a jelenlegi kenyai rezervátumba költöztették oket, emlékezetükben magukkal vitték hegyeik, síkságaik és folyóik nevét, s új lakóhelyük hegyeit, síkságait és folyóit ugyanazokkal a nevekkel látták el. Minden, jelentos változást elszenvedni kénytelen ember vagy nép valami efféle konzervatív kibúvó segítségével kerüli el a kipusztulás szégyenét.

Változásokat kénytelenek vagyunk elszenvedni, s a konzervatív vérmérsékletu ember (vagyis az olyan ember, aki erosen hajlik azonosságának megorzésére) nem lehet közömbös irányukban. Amikor megítéli oket, foleg a velük járó felfordulásra tekint, és mindenkihez hasonlóan o is mozgósítja eroit, hogy megküzdjön velük. Az újítás ezzel szemben a tökéletesedés eszméjének megtestesülése. A konzervatív vérmérsékletu ember azonban nem tartozik a buzgó újítók közé. Eloször is nem hajlik arra a nézetre, hogy csak akkor történik valami egyáltalán, ha nagy változások zajlanak, ezért aztán nem nyugtalanítja ot az újítás hiánya; figyelmének nagy részét a valóságosan meglévo dolgok használata és élvezete köti le. Tudatában van továbbá, hogy nem minden újítás javulás is egyben, s hajlik arra a nézetre, hogy aki újít, miközben semmit nem javít, az - szándékosan vagy sem - egyszeruen könnyelmu vagy ostoba. Amikor egy újító elgondolás meggyozo javulásnak ígérkezik, a konzervatív hajlamú ember még akkor is csak úgy fogadja el, hogy kétszeresen megvizsgálja, mit állít és milyen alapon. Az o szemszögébol nézve nincs javulás változás nélkül, a változás pedig mindig megrázkódtatással jár, s a várt haszon mindig csak ezzel összefüggésben értékelheto. Amikor errol meggyozodött, még mindig lesznek egyéb megfontolások, amelyeket tekintetbe kell vennie. Az újítás mindig kétértelmu vállalkozás, melyben a nyereség és a veszteség (még ha a megszokásból fakadó meghittség elvesztését nem tekintjük is) olyan szorosan összefonódik, hogy a végso eredményt jószerével lehetetlen megjósolni; nem létezik olyan fejlodés, amely egyszeruen csak fejlodés és semmi egyéb. Az újítás ugyanis olyan tevékenység, amely nemcsak a kívánt "tökéletesedést" idézi elo, hanem új, összetett helyzetet teremt, melynek ez a tökéletesedés csupán egyik összetevoje. A teljes változás mindig átfogóbb, mint a tervezett, s a változás velejáróinak összességét sem elore látni, sem körülírni nem lehet. Ezért valahányszor újítunk, a változás biztosan túlmegy a szándékolton, bizonyosan nemcsak nyereség. hanem veszteség is lesz, és még csak egyenloen megoszlani sem fog az érintett emberek között; a változásból fakadó elonyök, meglehet, nagyobbak lesznek a tervezettnél, ám megvan a kockázata, hogy kedvezotlen irányú változások is jelentkeznek a másik oldalon.

A konzervatív vérmérsékletu ember mindebbol levonja a megfelelo következtetéseket. Eloször is, az újítás biztos veszteséggel és lehetséges nyereséggel jár, ezért a bizonyítás terhe, hogy a javasolt változás összegészében elonyös lesz, a leendo újító vállán nyugszik. A konzervatív hajlamú ember másrészt úgy hiszi: minél inkább hasonlít az újítás a növekedésre (vagyis minél világosabban benne sejlik már a fennálló helyzetben, s nem csupán ráeroltetett), annál kisebb a valószínusége annak, hogy a végelszámolásban a veszteség eleme lesz az uralkodó. Harmadrészt úgy véli: az olyan újítás, amely valamely meghatározott hiányosságra adott válasz, amelynek célja valamely meghatározott egyensúlyhiány orvoslása, kívánatosabb az olyan újításnál, amelynek ihletoje valamilyen általános elképzelés az emberi életviszonyok tökéletesített állapotáról, végül pedig messze-messze kívánatosabb, mint az olyan újító javaslat, amely e tökéletesség valamiféle látomásából indul ki. Az ilyen ember ezért jobban kedveli a kicsiny és korlátozott újításokat a nagyszabásúaknál és meghatározatlanoknál. Negyedrészt inkább a lassú ütemet nézi jó szemmel, mint a gyorsat, s nem sajnálja az idot arra, hogy számba vegye a közvetlen következményeket és megfelelo kiigazításokat tegyen. Végezetül pedig meg van gyozodve az alkalom fontosságáról, és ha az egyéb feltételekben nincs különbség, azt tekinti az újításra legalkalmasabb helyzetnek, amikor legnagyobb a valószínusége, hogy a tervezett változás csak a szándékok megvalósulását hozza magával, és amikor a legkisebb az esély arra, hogy a nem kívánt és irányíthatatlan következmények rontó hatást fejtsenek ki.

A konzervatív hajlam tehát szívélyes és igenlo hozzáállás az élvezethez, s ennek megfeleloen huvös és kritikus a változás és az újítás irányában: az egyik irányultság a másiktól nyeri támaszát és értelmét. A konzervatív vérmérsékletu ember úgy hiszi, hogy az ismert jót nem szabad könnyedén odadobni az ismeretlen még jobbért. Nem szerelmese annak, ami veszélyes és nehéz, nem kalandvágyó, nem érez ösztönzést arra, hogy ismeretlen tengereken hajózzék, nem varázsolja el a gondolat, hogy eltunhet, hogy hajmereszto helyzetekbe keveredhet vagy hogy hajótörést szenvedhet. Ha mégis rákényszerül, hogy ismeretlen vizeken hajózzék, mindenekelott arra ügyel majd, hogy mindvégig leeresztett mélységmérovel haladjon. Amiben mások valószínuleg félénkséget látnak, azt o mint ésszeru elorelátást becsüli magában, amiben mások tétlenséget vélnek felfedezni, azt o inkább élvezetre, mint kiaknázásra irányuló hajlamként méltányolja. Óvatos ember, aki hajlik arra, hogy egyetértését, illetve egyet nem értését ne abszolút fogalmakban fejezze ki, hanem fokozatok mentén. A helyzetet szemlélve olyan dolgokra figyel, amelyek veszélyt jelenthetnek arra nézve, ami világában megszokott és meghitt.

2
Általános nézet, hogy ez a konzervatív hajlam meglehetos mélységgel az úgynevezett "emberi természet"-ben gyökerezik. A változás fárasztó, az újítás erofeszítést követel, az emberek pedig - úgymond - inkább lustaságra hajlamosak, mintsem erélyességre. Ha egyszer meglelték a módját a világban való turheto elboldogulásnak, nemigen fulik többé a foguk ahhoz, hogy keressék a bajt. Természettol fogva tartanak az ismeretlentol, és a biztonságot elonyben részesítik a veszéllyel szemben. Ódzkodnak az újítástól, és ha elfogadják a változást, ezt nem azért teszik, mert kedvükre való, hanem mert - ahogy La Rochefoucauld szerint a halált elfogadják - nem elkerülheto. A változás inkább szomorúságot kelt, semmint vidámságot: a mennyország nemcsak a tökéletes, hanem ugyanannyira a változatlan világ álma is. Természetesen azok, akik így értelmezik az "emberi természet"-et, egyetértenek abban, hogy ez a hajlam nem az egyetlen; csupán azt állítják, hogy rendkívül eros hajlandóság, sot talán a legerosebb az emberi hajlandóságok között. És ez a nézet nem is alaptalan: az emberi életviszonyok valóban nagyon mások volnának, ha az emberek preferenciáiban nem volna jó adag konzervativizmus. A primitív népek állítólag ragaszkodnak ahhoz, amit ismernek, és idegenkednek a változástól, az ókori mítoszokban rengeteg figyelmeztetéssel találkozunk, amelyek óva intenek az újítástól, az élet vezetésére vonatkozó népi bölcsességeink és közmondásaink pedig szintén bovelkednek a konzervatív eloírásokban; és gondoljuk csak meg, hányszor csal könnyet gyermekeink szemébe a változásokhoz való alkalmazkodás kényszere. Tulajdonképpen ahol határozott azonosság alakul ki, vagy ahol úgy érzik, az azonosság kényes egyensúlyban van, valószínu, hogy a konzervatív hajlam kerekedik fölül. Ugyanakkor az ifjúkort inkább a kalandvágyó és kísérletezo hajlandóság jellemzi; amikor fiatalok vagyunk, nincs, mi kívánatosabbnak tunne föl a kockáztatásnál: pas de risque, pas de plaisir. És míg bizonyos népek hosszú idokön át, úgy tunik, sikeresen elkerülték a változást, addig más népek története gyakran az átható és merész újítás idoszakait mutatja. Tulajdonképpen nem sokat nyerhetünk az "emberi természet"-rol folytatott általános spekulációval: az "emberi természet" semmivel sem állandóbb, mint bármi más, általunk ismert dolog. Sokkal többet árul el tárgyunkról a jelen lévo emberi természet, vagyis önmagunk vizsgálata.

Megítélésem szerint mostani önmagunkban a konzervatív hajlam egyáltalán nem eros. Képzeljünk csak el egy eloítéletektol mentes idegent, aki az utóbbi öt évszázad történelme alapján megítéli jellemünket: teljes joggal gondolhatná, hogy szerelmesek vagyunk a változásba, hogy minden vágyunk újítani, hogy még önmagunkkal sem érzünk együtt, vagy nem számít nekünk, kik és mik voltunk, hiszen ezeket a dolgokat komoly megfontolásra érdemesíteni sem vagyunk hajlandók. Általában sokkal élénkebben hat ránk az új dolgok buvölete, mint a megszokottak kényelme. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha nagy újítások nincsenek folyamatban, akkor nem is történik semmi lényeges, és amit nem tökéletesítünk éppen, az bizonyára rosszabbodik. Pozitív eloítélettel közelítünk ahhoz, amit még nem próbáltunk ki. Készségesen feltesszük, hogy minden változás valamiképpen jobb helyzetet eredményez, és könnyedén hagyjuk magunkat meggyozni, hogy újító ténykedésünk minden következménye tökéletesedés, de legalábbis ésszeru ellenérték az elérni kívánt tökéletesedésért cserébe. A konzervatív, ha hazardírozni kényszerülne, a legbiztosabb tétet tenné meg, mi viszont hajlamosak vagyunk arra, hogy minimális számítás alapján, az esetleges veszteségre fittyet hányva kövessük egyéni képzelgéseinket. Mohóságig meno szerzésvágyunkban készek vagyunk elvetni a meglévo kockát felnagyított képmása kedvéért, melyet a jövo tükre vetít elénk. Világunkban, ahol mindent szakadatlanul tökéletesítünk, semmit nem a végérvényesség igényével állítunk elo; mindent úgy gyártunk, hogy eleve beleépítjük a tökéletesítés valószínuségét. Az emberi lények kivételével mindennek folyamatosan csökken a várható élettartama. A kegyelet és a huség múló érzések csupán, s a változások tempója arra figyelmeztet: ne vállaljunk túlságosan mélyreható kötodéseket. Mindent hajlandók vagyunk egyszer kipróbálni, tekintet nélkül a következményekre. Az egyik tevékenység lázasan igyekszik "up to date"-ebbnek tunni a másiknál, s nemcsak gépkocsikat és televíziókat dobunk ki egyik napról a másikra, hanem erkölcsi és vallásos meggyozodéseket is. Szemünket a mindenkori legújabb modellre vetjük. Látni annyi, mint elképzelni, hogy mi lehetne annak a helyében, ami van, tapintani annyi, mint átalakítani. Bármi legyen is a világ alakja vagy minosége, nem sokáig marad úgy, bármennyire akarjuk is. És a mozgalom élcsapata energiájával és vállalkozószellemével a hátul kullogókat is megfertozi. Omnes eodem cogemur: amikor már nem vagyunk elég fürgelábúak, meghúzódunk valahol a csapatban.

Ez a változásra sarkalló vágy természetesen nem egyetlen alkotóeleme jellemünknek (a becsben tartás és a megorzés impulzusa nem halt ki belolünk teljesen), ám aligha kétséges, hogy a változás vágya az uralkodó. Ilyen körülmények között majdhogynem természetes, ha túlnyomóan "progresszív" gondolkodási habitusunk fényében a konzervatív hajlam nem úgy jelenik meg, mint értheto (vagy akár plauzibilis) lehetoség, hanem vagy mint sajnálatos akadály az éppen zajló változás útjában, vagy mint annak a múzeumnak a gondnoka, amely a bámuló gyermekszemek kedvéért idejétmúlt vívmányok különös, avítt példányait orizgeti; mint orzoje mindannak, amit idonként elpusztításra még éretlennek tekintünk, és amit (ironikus módon) az életet kényelmessé tevo dolgok néven emlegetünk.

Azt várhatnánk, hogy a konzervatív hajlamról és jelenlegi sorsáról szóló leírásunk ezzel véget is ér, hiszen azt az embert, akiben ez a hajlam eros, utoljára az ár ellen úszva láttuk, és nem tulajdonítottunk jelentoséget neki; nem mintha mondanivalója szükségképpen hamis volna, hanem mert tárgyszerutlenné vált, túljártak az eszén, mégpedig nem valamiféle belso hiba folytán, csupán csak így hozta az események sodra; kopottas, félénk, nosztalgikus figura, aki kitaszítottként szánalmat kelt, reakciósként pedig megvetést vált ki. Én azonban mindezek ellenére is úgy hiszem: nem mondtunk még el minden elmondhatót. Bár mostani viszonyaink között a konzervatív beállítottság általában véve szembetuno értékcsökkenésen megy át, mégis vannak esetek, amikor ez a hajlam nemcsak hogy továbbra is helyénvaló, de a leheto legteljesebben helyénvaló; bizonyos más vonatkozásokban pedig egyértelmuen konzervatív irányba hajlunk.

Mindenekelott is van egy olyan (még nem kihalt) tevékenységfajta, amelyben csakis annak köszönhetoen vehetünk részt, hogy konzervatív hajlamúak vagyunk: olyan tevékenységekre gondolok itt, amelyekben az aktuális élvezet kedvéért veszünk részt, amelyekben nem keresünk sem nyereséget, sem jutalmat, sem bármiféle díjat vagy az élményen túlmeno eredményt. Amikor felismerjük, hogy ezekben a tevékenységekben a konzervatív hajlam a meghatározó elem, akkor a konzervativizmus többé nem úgy jelenik meg, mint valamiféle eloítéletes, ellenséges hozzáállás az emberi viselkedés egész spektrumát átfogni képes "progresszív" magatartáshoz, hanem mint olyan hajlam, amelynél az emberi tevékenységek nagy és jelentos részében nincs is helyénvalóbb. Azt az embert pedig, akiben ez a hajlam mindenekelott való, többé nem úgy látjuk, mint aki saját konzervativizmusát hajlamos válogatás nélkül mindenféle emberi tevékenységre ráeroltetni, hanem olyan lényként pillantjuk meg, aki jobban szeret azokban a tevékenységekben elmerülni, amelyekben a konzervatív hajlam egyedülállóan helyénvaló. Vagyis ha hajlunk is arra (mint legtöbben), hogy a konzervatív hajlam érvényét ne terjesszük ki az általában vett emberi viselkedésre, akkor is marad az emberi magatartásnak egy olyan válfaja, amelynek ez a hajlam nem csupán odaillo eleme, hanem egyenesen elengedhetetlen feltétele.

Természetesen számos olyan emberi viszonylat van, amelyben a konzervatív hajlam - hogy a kapcsolat nyújtotta dolgokat pusztán önmagukért élvezzük - nem különösebben helyénvaló: például úr és szolga, tulajdonos és bírósági végrehajtó, eladó és vevo vagy felettes és beosztott viszonya. Ezekben a viszonyokban mindegyik résztvevo valamilyen szolgáltatás vagy szolgáltatásért járó ellentételezés kedvéért vesz részt. A vevo, aki azt találja, hogy az eladó nem tudja kiszolgálni kívánságát, vagy megpróbálja rábírni az eladót készlete bovítésére, vagy máshoz fordul, a vevo kívánságát kiszolgálni nem tudó boltos pedig megpróbál a vevoben olyan más kívánságokat ébreszteni, amelyeket ki tud szolgálni. A megbízó, aki úgy érzi, ügynöke rosszul szolgálja az érdekeit, más ügynök után fog nézni. A szolga, ha úgy érzi, szolgálatait nem viszonozzák megfeleloen, fizetésemelést kér, az pedig, aki munkakörülményeivel elégedetlen, megpróbál változtatni. Röviden szólva, ezek mind olyan viszonyok, amelyekben a résztvevok valamiféle eredményre törekednek; mindegyik felet az érdekli a másikban, hogy meg tudja-e adni neki, amit tole vár. Ha az igény nem találkozik tárgyával, a viszonyt várhatólag nem újítják meg, vagy megszüntetik. Ilyen viszonyokban konzervatív módon viselkedni - élvezni a jelenlévot és az adottat, pusztán, mert megkedveltük, és ismerossé vált, jóllehet semmilyen kívánságot nem képes kielégíteni -, jusq'aubutiste konzervativizmusról tanúskodik, minden olyan viszony irracionális elutasításáról, amely valamilyen más hajlam muködtetését igényelné. Ugyanakkor úgy tunik, még ezekbol a viszonyokból is hiányzik valami nagyon is odaillo, ha a puszta adok-kapokra korlátozódva nem engedik meg, hogy az ismerosség érzése utat nyisson a huség és a ragaszkodás kialakulásának.

Vannak azonban másféle viszonyok, amelyekben semmiféle eredményre nem törekszünk, amelyekben csak magukért ezekért a viszonyokért veszünk részt; amelyeket nem azért élvezünk, amit nyújtanak, hanem azért, amik. Így van ez például a barátsággal. A barátságra jellemzo ragaszkodás a meghittség sejtetésébol sarjad, és az egyéniségek belso világának egymásba történo beavatásában áll. Van, aki addig megy hentestol henteshez, amíg rá nem akad az ízlésének tökéletesen megfelelo húsárura; van, aki addig taníttatja az ügynökét, amíg az meg nem felel az elvárásainak: mindketto olyan viselkedés, amely a szóban forgó viszonyban nem számít illetlennek. Ezzel szemben egy barátot elhagyni, mert nem úgy viselkedik, ahogy vártuk, és nem hajlandó elvárásaink szerint megváltozni: ez olyan ember magatartása, akinek tökéletesen elhibázott elképzelése van a barátságról. A barátokat nem az érdekli, hogy mivé lehet egymást alakítani, pusztán az, hogy élvezetüket lelik egymásban; ez az élvezet pedig elofeltételezi a készséges elfogadását annak, ami van, és a változtatás vagy tökéletesítés vágyának hiányát. Egy barát nem az a személy, akitol azt várnánk, hogy bizonyos módokon viselkedjék, vagy aki bizonyos szükségleteket elégítene ki, akinek hasznos képességei vagy pusztán kellemes tulajdonságai volnának, vagy aki számunkra elfogadható véleményekkel rendelkezne, egy barát olyan valaki, aki foglalkoztatja képzeletünket, aki elmélkedésre sarkall, aki érdeklodést, együttérzést, örömöt vált ki, s mindennek forrása egyszeruen a kialakult kapcsolat. Egy barát nem fölcserélheto: mérhetetlen különbség van aközött, ha egy barát örökre eltávozik és aközött, ha a szabónk bezárja a boltját. Barát és barát viszonya nem haszonelvu, hanem drámai; a kötodés nem a hasznossággal, hanem a meghittséggel kapcsolatos; a barátságot élteto hajlam nem "progresszív", hanem konzervatív. És ami igaz a barátságra, az nem kevésbé igaz más élményekre is - a hazafiság élményére például, vagy a társalgáséra. Mindegyikük élvezete feltételezi a konzervatív hajlamot.

Vannak aztán olyan, emberi viszonylatokkal nem érintkezo tevékenységek, amelyekben nem a jutalomért, hanem a tevékenység nyújtotta élvezetért veszünk részt, és amelyeknél szintén a konzervatív hajlam az egyedül odaillo. Vegyük például a horgászást. Ha célunk pusztán az, hogy halat fogjunk, butaság lenne túlzottan konzervatívnak lennünk. Megkeressük a legjobb csalit, elvetjük a tapasztalat szerint sikertelen technikákat csakúgy, mint a konkrét horgászhelyekhez fuzodo, nem kifizetodo ragaszkodást, az áhítat és a huség értelmét veszti; még az is lehet, hogy bölcsen tesszük, ha a tökéletesség kedvéért hajlandók vagyunk legalább egyszer mindent kipróbálni. A horgászás azonban olyan tevékenység, amelyet nemcsak a fogás nyújtotta haszonért, hanem magáért a horgászásért is muvelhetünk, s a horgász a nap végeztével üres kézzel is elégedetten térhet haza. Amikor így áll a helyzet, akkor a tevékenység szertartássá vált, és a konzervatív megközelítés teljesen helyénvaló. Miért is foglalkoztatna a legjobb felszerelés gondolata, amikor nem számít, hogy fogunk-e valamit? Ami számít, az a képesség muködtetésével járó élvezet (vagy talán egyszeruen csak az ido eltöltése),2 s ezt bármilyen csalival átélhetjük, amennyiben ismeros és a célra nem végletesen alkalmatlan.

Minden olyan tevékenységben tehát, amely egyszeruen az élvezetre irányul, méghozzá nem a vállalkozás sikerébol, hanem a foglalatosság ismertségébol fakadó élvezetre, a konzervatív hajlam ölt alakot. Ilyen tevékenység sok van. Fox a szerencsejátékot is közéjük sorolta, amikor azt mondta róla, hogy kétféle kimagasló élvezetet nyújt: a nyerés, valamint a vesztés élvezetét. Ebbol a fajtából tulajdonképpen csak egyetlen olyan tevékenységre tudok gondolni, amely nem konzervatív hajlamot kíván: a divat szeretetére, vagyis az önmagáért való változásban lelt szeszélyes élvezetre, mely független attól, ami a változás eredményeként létrejön.

Ennyit azokról a tevékenységekrol - és számuk korántsem csekély -, amelyekben csak a konzervatív hajlamnak köszönhetoen vehetünk részt. Vannak azonban a tevékenykedésnek olyan formái is, amelyek közben adódnak esetek, amikor a konzervatív hajlam a leginkább illo. Tulajdonképpen alig akad tevékenység, amelynek egyik vagy másik pontján ne volna szükség a konzervatív hajlamra. Valahányszor a stabilitás elonyösebb a tökéletesítésnél, valahányszor a bizonyosság értékesebb, mint a spekuláció, az ismertség vonzóbb, mint a tökéletesség, a kölcsönösen elismert tévedés elobbre való, mint a vitatott igazság, a betegség elviselhetobb, mint maga a gyógymód, az elvárások kielégítése fontosabb, mint "igazságos" voltuk, valahányszor jobb valamilyen szabály, mint semmilyen szabály: a konzervatív hajlam minden más hozzáállásnál helyénvalóbb; és akármilyen felfogást valljunk is az emberi viselkedésrol, ezek a tevékenységek mindenképpen az emberi élethelyzet nem elhanyagolható területét teszik ki. Vajon a konzervatív hajlamú ember - akár a közönségesen "progresszív"-nek nevezett társadalom mércéjével mérve is - tényleg csupán a körülmények elsöpro árjával szemben magára hagyatva küszködo különc? Azokról, akik így látják, nem vagyunk kénytelenek azt hinni, hogy a világot olyan szemüvegen át nézik, amely kizárja látóterükbol az emberi élethelyzetek széles sávját?

A legtöbb olyan tevékenységben, amelyet nem a saját kedvéért folytatunk, a megfigyelés bizonyos szintjén különbség jelentkezik a kituzött projektum és az alkalmazott eszközök, a vállalkozás és a véghezviteléhez igénybe vett szerszámok között. Ez a megkülönböztetés természetesen nem abszolút; a cselekvési terveket gyakorta a rendelkezésre álló szerszámok szülik és irányítják; ritkább esetben a szerszámokat tervezik eleve egy bizonyos projektum célkituzéseihez. És ami egyik alkalommal tervezet, az más alkalommal szerszám. Van aztán legalább egy jelentos kivétel is: a költoi tevékenység. A megkülönböztetésnek mégis van némi viszonylagos haszna, mert felhívja figyelmünket arra a helyénvaló különbségre, amely a helyzet két összetevojével kapcsolatos hozzáállásunkban megmutatkozik.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az eszközökhöz való hozzáállásunk konzervatívabb - mégpedig jó okkal -, mint a projektumokkal kapcsolatos magatartásunk. Úgy is mondhatnánk, hogy az eszközök kevésbé alkalmas terepet nyújtanak az újító törekvéseknek, mint a projektumok. Ritka esetektol eltekintve ugyanis a szerszámokat nem arra tervezzük, hogy egy bizonyos projektum céljainak kiszolgálása után félredobjuk oket, hanem úgy, hogy projektumok egész sorának igényeit ki tudják szolgálni. Ez értheto is, hiszen a legtöbb eszköz nem sokat ér a használatában való jártasság nélkül, a jártasság pedig elválaszthatatlan a gyakorlattól és az ismerosségtol; a képzett ember - legyen az tengerész, szabó vagy könyvelo - olyan ember, aki bizonyos eszközök bizonyos készletével alapos ismeretségben van. Sot egy adott ács gyakran ügyesebben tudja használni saját szerszámait, mint az általánosan használt ácsszerszámok más példányait; az ügyvéd is otthonosabban forgatja Pollock Társasági törvény-ének vagy Jarman Végrendeleti jog-ának (saját kezu jegyzeteivel ellátott) saját példányát, mint bármely másikat, noha szóról szóra egyeznek. Az ismerosség érzése az eszközhasználat lényegéhez tartozik, s amennyiben az ember eszközhasználó állat, annyiban hajlik rá, hogy konzervatív is legyen.

Számos, közhasználatban lévo eszköz nemzedékeken át változatlan maradt, mások jelentos módosításokat éltek meg, s szerszámkészletünk találmányok és újratervezés révén folytonosan bovül, illetve tökéletesedik. A konyhák, a gyárak, a muhelyek, az építkezések és az irodák a régóta bevált és az újonnan feltalált berendezések sajátos keverékét mutatják. De bárhogy legyen is ez, amikor valamire vállalkozunk, amikor bármiféle elgondolás megvalósításához látunk - legyen az egy sütemény elkészítése vagy egy ló megpatkolása, egy kölcsön vagy egy vállalat "lebegtetése", halárusítás vagy biztosítási kötvényekkel való házalás, egy hajó megépítése vagy egy öltözet ruha elkészítése, gabonavetés, burgonyaszedés, portói bor pincézése vagy duzzasztógát építése: bármi legyen is tehát, mindenképpen olyan ügynek ismerjük el, amelynek kapcsán különösen helyénvaló dolog konzervatív módon közelíteni az alkalmazott szerszámokhoz. Ha nagyszabású tervrol van szó, azt olyan emberre bízzuk, aki rendelkezik a megkívánt tudással, és elvárjuk tole, hogy olyan alkalmazottakkal dolgoztasson, akik ismerik a szakmájukat, és járatosak bizonyos szerszámkészletek használatában. A szerszámhasználók eme hierarchiájának valamely pontján felvetheto, hogy az adott feladat elvégzéséhez a rendelkezésre álló szerszámkészlet bovítésére vagy módosítására lenne szükség. Az ilyen javaslatok nagy valószínuséggel valahonnan a hierarchia közepe tájáról fognak érkezni. Csodálkoznánk például, ha egy tervezo azt mondaná: "Most fel kell függesztenem a munkát, ugyanis bizonyos alapveto kutatások végett el kell vonulnom, várhatóan mintegy öt évre" (az o szerszámosládája ugyanis egy bizonyos ismeretanyag, s azt várjuk tole, hogy mindig a "keze ügyében" legyen, és értsen hozzá). Ugyancsak furcsállnánk a hierarchia alján elhelyezkedo szakitól, ha saját szerepének betöltéséhez alkalmatlan szerszámkészletet hordana magával. Ám ha felvetodik is ilyen javaslat, és meg is valósítják, az nem kérdojelezi meg azt, hogy a használatában lévo szerszámkészlet vonatkozásában indokolt konzervatívnak lenni. Sot elég világos is, hogy soha semmilyen feladatot nem lehetne elvégezni, soha semmilyen ügyletet nem lehetne lebonyolítani, ha a szerszámainkhoz való hozzáállásunk az adott esetben nem lenne általánosságban szólva konzervatív. És mivel idonk legnagyobb részét ilyen vagy amolyan ügyletekkel való foglalatoskodás tölti ki, és valamiféle szerszámok nélkül keveset tehetünk, a konzervatív hajlamnak szükségképpen nagy tere van természetünkben.

Az ácsmester megérkezik, hogy elvégezzen egy munkát, esetleg éppen olyat, amelynek pontosan megfelelo korábbi gyakorlatában még egyszer sem fordult elo; így is, úgy is ismeros szerszámainak készletével érkezik, s az egyetlen esély a munka elvégzésére ügyességében rejlik, amellyel rendelkezésére álló eszközeit forgatni tudja. Amikor a vízvezeték-szerelo a szerszámaiért megy, a szokottnál jóval többet kellene várnunk rá, ha új eszközöket akarna föltalálni vagy a régieket kívánná tökéletesíteni. Senki nem kérdojelezi meg a pénznek a piacon játszott szerepét. Semmiféle üzletet nem lehetne nyélbe ütni, ha a használatban lévo súly- és urmértékrendszer használhatóságát minden font sajt vagy minden pint sör kimérése elott tüzetesen összevetnénk más súly- és urmértékrendszerek használhatóságával. A sebész nem áll le egy operáció kellos közepén, hogy újratervezze eszközeit. A marylebone-i krikettklub nem ad felhatalmazást szélesebb vagy keskenyebb üto vagy más súlyú labda használatára egy nemzetközi meccs vagy akár csak a krikettszezon kellos közepén. Amikor a házunk lángokban áll, akkor - mint Disraeli mondta - nem a tuzelhárítási kutatóintézettel lépünk érintkezésbe, hogy tervezzen nekünk új berendezést - hacsak nem bolondultunk meg -, hanem a kerületi tuzoltósággal. A zenész lehet, hogy zenét rögtönöz, ám igencsak kutyaszorítóban érezné magát, ha egyidejuleg azt is elvárnánk tole, hogy hangszert rögtönözzön. Amikor különösen fogós feladat elott állunk, a szakember a táskájában lapuló új tervezésu, de még nem kelloen kézre álló szerszámmal szemben gyakran elonyben részesíti az olyan alkalmatosság használatát, amelynek minden csínját-bínját tökéletesen kiismerte. Kétségtelenül megvan a helye és az ideje annak, hogy az ilyen dolgokkal kapcsolatban radikálisak legyünk, a megfelelo hely és ido a szerszámok terén történo újítás elomozdítására és a tökéletesítésre, ám az is nyilvánvaló kell legyen, hogy ezek olyan esetek, amikor konzervatív hajlamunknak engedve cselekszünk.

Mármost ami igaz általában a szerszámokra (szemben a projektumokkal), az még nyilvánvalóbban igaz egy bizonyosfajta általános használatban lévo eszközre, nevezetesen a viselkedési szabályokra. Ha kalapácsokról és fogókról vagy ütokrol és labdákról elmondhatjuk, hogy viszonylag védettek a változással szemben, s ennyiben ismeroseink, még inkább fontos, hogy ugyanezt például a hivatali rutinokról is elmondhassuk. A bejáratott ügyvezetés kétségtelenül tökéletesítheto, de az is igaz, hogy hasznossága a megszokottság függvényében no. A bevett gyakorlathoz nem konzervatív hozzáállással közelíteni nyilvánvaló balfogás. Természetesen adódhatnak kivételes döntést igénylo rendkívüli alkalmak, mégsem lehet kétséges, hogy a bejáratott gyakorlattal kapcsolatban a konzervatív hozzáállás helyénvalóbb a reformeri megközelítésnél. Gondoljunk csak egy közgyulés lefolytatására, az alsóház vitaszabályzatára vagy a törvényszék eljárásmódjára. Ezeknek az elozetesen lefektetett megegyezéseknek a legfobb értéke az, hogy rögzítettek és ismerosek, elvárásokat alapoznak meg és elégítenek ki, lehetové teszik, hogy kényelmes rendben elhangozhassék bármi, amit csak fontos lehet elmondani, megakadályozzák a tárgyhoz nem tartozó összeütközéseket, és emberi energiát takarítanak meg. Tipikus szerszámok-eszközök, melyeket különbözo, de hasonló feladatok elvégzésére használhatunk. Elmélyült gondolkodás és választás termékei, nincs bennük semmi szent vagy sérthetetlen, változtathatók és tökéletesíthetok, ám ha velük kapcsolatos hozzáállásunk nem lenne általában véve konzervatív, ha hajlanánk rá, hogy minden alkalommal vitatkozzunk róluk és változtassunk rajtuk, akkor igen hamar elértéktelenednének. Bár ritka alkalmakkor hasznos lehet egy szabályt felfüggeszteni, mégis kiváltképpen helyénvaló, ha muködtetés közben nem újítunk és nem tökéletesítünk rajta. Vagy vegyük például egy játék szabályait. Ezek is gondolatmunka és választás termékei, és vannak alkalmak, amikor helyénvaló az újabb tapasztalatok fényében újbóli megfontolás tárgyává tenni oket, ennek ellenére csak konzervatív alapállásból közelíthetünk hozzájuk helyesen, s elhibázott dolog lenne egyszerre az összeset teljesen átalakítani, kivált a játék hevében és zurzavarában megváltoztatni vagy tökéletesíteni oket. Sot minél hevesebben áhítják a gyozelmet a felek, annál értékesebb a hajlíthatatlan szabályrendszer. A játék során a játékosok kitalálhatnak új taktikákat, rögtönözhetnek új támadási és védekezési módszereket, megtehetnek bármit ellenfeleik várakozásainak kijátszására, kivéve egy dolgot: nem találhatnak ki új szabályokat. A szabályok megváltoztatása olyasmi, amivel takarékosan kell bánni, s akkor is csak szezonon kívül.

Hogy a konzervatív hajlam miért fontos és a helyzethez illo tulajdonsága még egy olyan jellemnek is, mint a miénk, mely jobbára ellentétes irányultságú, arról jóval többet is el lehetne mondani. Nem beszéltem az erkölcsrol, nem beszéltem a vallásról, de ahhoz talán eleget mondtam, hogy megmutassam, ha a minden alkalommal és minden vonatkozásban konzervatív hozzáállás oly távol áll is gondolkodási habitusunktól, hogy szinte érthetetlen számára, mégis sokféle tevékenységünk minden esetben konzervatív hajlammal társul, bizonyos esetekben tole függ, egyes tevékenységekben pedig maga a konzervatív hajlam a vezérlo elv. >>>>